Szil története

Szil község a Kisalföld középső részén, szinte teljesen a Rábaköz központjában fekszik, közel egyforma távolságra a Hanság mocsárvilágától és a Rába folyótól.
A kedvező természeti, éghajlati és földrajzi viszonyok alapján arra következtethetünk, hogy ezen a területen már az ősközösség idején is élhettek emberek. Ezt a kavicsbányákban és a szántóföldeken talált gazdag leletek is alátámasztják. A gyűjtögető, vadászó törzseknek az itt található erdők, mezők jó vadászzsákmányt, a folyók, kiöntések pedig halat biztosítottak. A kőkorszakból csiszolt kőbalta, a bronzkor idejéből pedig a vági országút mellett lévő halmokon cserépmaradványok kerültek felszínre. Az Akácos kavicsbányában talált csontvázak, edények, vasdarabok, őrlőkövek és urnák az időszámításunk előtti III. század kelta telephelyéről tanúskodnak.

    A rómaiak időszámításunk előtt 15 körül jelentek meg ezen a területen. A község határán igen fontos római útvonal vezetett keresztül, amely Savariat (Szombathely) Arrabonával (Győr) kötötte össze. Az útvonal mentén fekvő Mursellából (Árpás) Bassianába (Sárvár) csak Szilen keresztül vezethetett az út. A római út déli oldalán, a Linkó-patak partján létesültek azok a római majorságok, amelyeknek nyomai a falu határában ma is megvannak (kisebb téglák, cseréptörmelékek, pénzdarabok). A régi római út mellett állhatott az a sírkő is, amelyet a szili templom falában talált meg Draskovics Gyula 1593-ban. A felirat szerint a sírkövet egy Brigetio (Újszőny) légióbeli veterán katona állította több családtagjának emlékére.

    A Szilsárkány felé eső határrészen korábban működött homokbányában talált leletek (csontmaradványok, edények, gyöngyszemek stb.) arról tanúskodnak, hogy a község területén i. sz. VI-VIII. században avarok éltek. A nagy kiterjedésű lelőhely azt bizonyítja, hogy a község ebben az időszakban is népes volt.

    Régi oklevelekből és a Város utca elnevezésből biztosan tudjuk, hogy Szil a középkorban mezőváros volt, és ez a jellege egészen a XIX. század végéig fennmaradt. A Nyugat-Dunántúl két legnagyobb városát, Győrt és Szombathelyt összekötő útvonal felezőpontján fekvő község a Rábaköz legnépesebb települése volt.

    A kocsin és lóháton közlekedő kereskedők éjszakára itt pihentek meg. Néha több napon keresztül is itt maradtak és értékesítették áruikat. Innen adódik, hogy a településnek már a középkorban vásártartási joga volt. A piaci vámjogért éles vita folyt a csornai prépostság és a bakonybéli apátság között. Egy 1230-ban készült, és 1037-re hivatkozó okirat szerint a piacvám a bakonybéli apátságnak jár I. Szt. István rendelete alapján. 1405-ben a csornai prépostság kapja meg a szili tizedet, de ez ellen a győri püspök tiltakozott. A huzavonának XXII. János pápa 1415-ben kiadott bullája vet véget. Ebben megemlítik, hogy Szilban Szt. Vencel tiszteletére templom van.

    A község nevére vonatkozóan az 1230. évi okiratban történik először említés “Zyl” néven. Feltehetően a községet birtokló család nevéről nevezték el. A szájhagyomány szerint Szil valójában “szélet” jelent (a Hanság mocsárvilágának a széle ugyanis akkoriban egészen Szilig ért). A későbbi levéltári anyagokban a község neve “Szill” változatban szerepel egészen a XIX. század végéig.

    1387-ben Zsigmond király a Kanizsai családnak adományozza a községet. Ebben az időszakban, mint Kapuvár tartozéka szerepelt. 1518-ban 56 család lakott a községben. 1550 körül a község a Nádasdyaké lett. A XVI. században a Nádasdyak legnépesebb rábaközi birtoka volt. A török dúlás előtt 10 évvel, 1584-ben 83 család élt benne. Szil a mohácsi csata után valószínűleg hamar protestánssá lett. 1643-ban a környék kegyura, gróf Nádasdy a csepregi templomban katolizált, így a “cuius regio, eius religio” elv alapján a szili templom újra katolikus lett.

    Az 1594. évi török pusztítás alkalmával Szil is lakatlanná vált, az újratelepülés csak 1608-ban indult meg. 1697-ben a falu lélekszáma 654 fő volt. A falu lakossága azonban 1714 és 1850 között megnégyszereződött, 500 főről 1918 főre emelkedett. Az 1786. évi összeírás 1561 főt és 186 házat, az 1828. évi pedig 1785 főt és 235 házat tart nyilván.

    Az 1848-as események Szil lakosságát is fellelkesítették. Annak ellenére, hogy itt a nyugati országszélen érvényesülhetett az osztrák befolyás, Kossuth hívó szavára 38 szili lakos állt be a honvédő seregbe: Ágoston Antal, Bella Gergely, Benke Mihály, Erdélyi Ferenc, Füzi József, Gyurasits László, Halász Pál, Herczig Elek, Horváth Ferenc, Horváth József, Imre László, Ivánkovics József, Jakab János, Jelencsics Antal, Kapronczai Jakab, Kapronczai József, Kasza József, Károli Vince, Kiss Mihály, Kocsis György, Kovács Pál, Kozma István, Lengyel János, Majsa József, Molnár György, Móricz László, Nagy János, Nagy József, Németh József, Pachofer Antal, Szabó János, Szigeti János, Tengelics István, Tompos Gábor, Tóth István, Török Ferenc, Varga István.

    A kereskedelmi csomóponttá fejlődött virágzó mezővárosnak hosszú évszázadokig élénk ipara volt. Elsősorban mezőgazdasággal összefüggő iparágak alakultak ki. Az iparosság céhekbe tömörült. A kovácsok céhe volt a legnagyobb, 72 tagot számlált. Mellette még a bognár, kocsigyártó, szíjgyártó és a csizmadia mesterség volt nagy mértékben elterjedve. Az iparosok a helyi lakosság szükséglete mellett a gyakori átutazók igényeit is kielégítették. A legtöbben azonban mezőgazdasággal foglalkoztak. A falu nagy kiterjedésű legelői már régen is különösen kedvező feltételeket teremtettek a szarvasmarha-tenyésztés számára. Évente négy vásárt tartottak Szilban.

Időközben tovább nőtt a falu népessége:

Népesség Házak száma
1869 2377 322
1880 2502 389
1900 3105 620

 

 

    Az 1891-ben megépült vasút 4,5 km-re elkerülte a községet. Ettől kezdve a forgalom jelentős része az országútról a vasútra terelődött. Így a hajdan annyira nevezetes Szilon keresztül haladó országút fokozatosan elvesztette régi jelentőségét. Az iparosok és a kereskedők kezdtek elszállingózni a korábban nagy forgalmú mezővárosból. 1871-ben megszűnt Szil mezővárosi rangja, nagyközség lett. 1900-tól sokan vándoroltak ki, jórészt Amerikába, mivel a falu határa a nagyobb népesség eltartásához nem volt elegendő.

    A kedvező természeti és közgazdasági adottságok következtében Szil község a századforduló előtt népes, nagy forgalmú, fejlett mezőgazdasággal, jelentős iparral, gazdag történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkező település volt.

     1914-18: az I. világháború Szilban 116 áldozatot követelt. 1924-ben a földreform során 707kh földet osztottak szét 343 igénylő között. A II. világháborúban 72-en vesztették életüket. A földosztás alkalmával 157 család kapott 1-3 hold földet. 1949-ben megalakult az első TSZ, amit 10 év múlva a nagy “szervezés” követett.

    Összefoglalva a község 1900 és 1945 közötti történetét megállapíthatjuk, hogy a község gazdasági és társadalmi fejlődése a századforduló után megrekedt. A mezőgazdasági termelés színvonalában csak a harmincas évek második felétől volt némi emelkedés. 1945-ig a kevés nagyobb birtok is csaknem teljesen felszámolódott. Az egyre differenciálódó parasztság szegényebb rétege sem a községben, sem pedig az országban nem találva megélhetést, Amerikába vándorolt.

Szil község címere

 

  Csücskös, négyelt pajzs. Elsõ negyedében bástya, a másodikban búzakalász kék mezõben, a harmadikban ekevas, a negyedikben szablyát tartó páncélos kar.

Egykori pecsétekben a bástyatorony és az ekevas már 1786-ban szerepelt.

Szil, Kistata, Bánhegyi, a Vatay család és a honfoglalás

 

A Kárpát-medence nyugati területein élt – a fellelt nagylétszámú temetőket hátrahagyó – késő avarkori földművelő és határvédelmi feladatokat ellátó népesség részei a 700-as években a belső harcok közepette a Dunántúl keleti területein és a Duna-Tisza közén is megjelentek. A frankok támadásai, majd a  kereszténytérítéseik miatt újabb csoportok húzódtak keletre. Az avarok hatalma a belső harcok következtében meggyengült, ezt kihasználva Nagy Károly frank király csapatai többször, 795-ben és 796-ban kirabolták az avar központot, mely a Duna-Tisza közén volt. A frankok befolyásuk növelésére az avarokat keresztény hitre próbálták téríteni, így 796-ban már a központi részen lakókat (a kagánt és a katunt is) a Dunánál megkeresztelték, míg a pogányokat a Tiszántúlra üldözték, akiknek nagyobb csoportjaik kitelepültek a Kárpát-medencétől keletre. A katonákkal biztosított erőszakos térítés és az egyházi adó bevezetése ellen többször fellázadtak az avarok. A Kárpát-medence nyugati szélén frank befolyás alá kerülő lakosság – már a 804-ben ismert Theodorus és a 805-ben megkeresztelkedett Ábrahám kagántól kezdve – az eredményes térítés következtében keresztény lett. A morva terjeszkedéstől azonban e terület északi részén élő lakosság sokat szenvedett és ezért jelentős részüket a papság vezetésével áttelepítették. Az áttelepítés során nagyobb csoportokat telepítettek a mai Svájc, Dél-Németország, Nyugat-Ausztria és Észak-Olaszország területére, ahol településeiket Weng, Wang, míg személyneveiket Wenger néven a mai napig is megőrizték.

A Kárpát-medencében a lakosság többségét alkotó késő avarok kisebb bánságai jöttek létre. Jelentős bánság alakult például a Nyitra felső folyásánál Bán (Bánovce nad Bebravou, Szlovákia), illetve a Vág mentén Szil (Brestovany, Szlovákia) környékén. A morvák további keleti irányú előnyomulása miatt a Vág völgyéből is jelentős áttelepülés történt a Rábaközbe (Szil, Vág, Bánhegyi, Röjtök), majd a morvák elől egyrészük innen is tovább vonult az ausztriai Salzach folyó völgyébe. Ma itt található Mittersill városa és mellette Waag, Reith, Neidernsill, Kaprun (931-ben Chataprunnin), illetve a völgy bejáratánál Oberreit, Unterreit, Wengerberg, Weng települések. A Rábaközben ma is megtalálható Szil (korábban Szill), Vág és Röjtök település, valamint Ruszt (Rust, Ausztria) amelynek korábban Szil volt a neve. A népmesék kezdő szavai is utalnak erre az elvándorlásra „az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurtafarku malac túr, még azon is túl, volt egyszer egy szegény ember”. Ez azt jelenti, hogy tudták korábban a Felső-Enns volt az avar-bajor határ, még azon jóval túl éltek a szegény (keresztény) rokonok, akikre emlékezni kell. A történet tehát csak az Ábrahám kagán általi kereszténység felvétele és a magyar honfoglalás közötti időben játszódhatott. Erre a kitelepülésre emlékeztethet az „osztrák sógor” kifejezés is.

A Kárpát-medence középső és keleti részeit a nándornak nevezett bolgárok foglalták el. A bolgárok bizánci és frank háborúit kihasználva a késő avarok visszafoglalták a Kárpát-medence középső részét. A honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt – a fehérhorvátok (lengyelek) és a németek által – venger (vangar) néven nevezett nép sikeres támadását a Vata-Bata (Báta)-Pata katonai jellegű törzse hajtotta végre. Jelentős katonai erőt képviseltek, katonailag szervezett településeik láncolatát hozták létre egymástól általában 30-40 km-re. Nevüket viselő településeik: Kolozspata (Pata, Románia), Vattaháza (elpusztult), Vatasomlyó-Szilágysomlyó (Şimleu Silvaniei, Románia), Battonya, Batta (Bata, Románia), Patacs, Patapoklos, Báta, Bátaszék, Dunapataj, Pusztavacs, Vattacsanak (elpusztult), Százhalombatta, Vác, Batta-Bát (Bátovce, Szlovákia), Bataháza-Ajnácskő (Hajnáčka, Szlovákia), Nagybátony, Gyöngyöspata, Vatta, stb.

A törzset és rokon nemzetségeit (Tata, Káta, Máta, Sáta, stb.) Baton vezette, az általa uralt terület Kelet-Dunántúltól Debrecenig terjedt. Baton Vata uralkodóról nevezték el Vác városát és valószínűleg Nagybátonyt is. Jellemző volt és kedvelt a „cs,” illetve „c” végződés használata a létrehozott települések neveinél, Vata→Vatacs→Vacs, Báta→Bátacs→Bács, Váta→Vátacs→Vács→Vác, Buga→Bugac, Guba→Gubacs. A mai magyar nyelv elődjét beszélő vengerek (Anonymus „kunjai”) a második vérszerződéssel csatlakoztak Árpád türk nyelvű népéhez, de ezután tilos lett a venger név használata. A besenyőkkel történt szövetségkötésnél Szatmár besenyői is betelepültek a Kárpát medencébe, tehát résztvettek a „honfoglalásban”, ugyanekkor az egyik Vata (Bata) egy  besenyő törzs vezetője lett. A Kárpát-medence nyugati területeit 900. körül foglalták vissza a szövetségesek magyar néven. A nyugati területek benépesítése csak 907. után történt meg, ekkor települt be Tatáról Kistata és a besenyő Surna-Csorna is.

A 907. évi Pozsonyi csata után a Vata törzs részei is a Kárpát-medence nyugati területeire települtek (Bélvata, Vajasvata, stb.). A családnak ez az ága adta a pozsonyi várnagyokat, továbbá részt vettek a nyugati hadjáratokban is. Ősei az Eszterházy, Illésházy stb. családoknak. A család békési ága biztosította az Árpádházi királyok uralmának folyamatosságát azzal, hogy a pogány Vata (Vatha) kiverte a németek híveit Magyarországról, valamint megbüntette az erőszakot alkalmazó egyházi vezetőket és átadta a hatalmat I.András királynak. Fia Janus a Csolt nemzetség őse, utódai közül többen püspökök lettek.

A családnak a Borsod megyei Vattáról származó „felsővattai” előnevű tagjai négy ágra oszthatóak:

– vági ág: az 1400-as évek végén házasodott be a Sopron vármegyei Vághy családba I. Ferenc (Kapuvár, Léka, Velike, Sztrisnyák várkapitánya), fia Lőrinc Csesznek várkapitánya, unokája II. Ferenc költő, festő (Veszprém, Székesfehérvár, Csesznek várkapitánya). Utódaik leányágon Kisfaludy, Hagymássy, stb. családok;

– szili ág: az 1600-as évek elején Lukács a Pozsony vármegyei Detrekő várkapitánya, majd a Pozsonyi Kamara vezető tisztségviselője és István pozsonyi városbíró családja Sopron vármegyében szerez birtokokat (Szil, Jobaháza, Dör), leszármazottai 1701-óta ott élnek;

– borsod-gömör-abaúji ág: Eger eleste után északra húzódnak, részt vettek a török elleni harcokban, Eger, Boldogkőváralja, Szendrő, Putnok védelmében, a leszármazottak ma is ott élnek;

– pest-nógrádi ág: 1607-ben az evangélikus I. Gáspár birtokrészt vett Pilinyben. I. Pál 1641-ben Nógrád vármegyei esküdt, 1668-ban esküdt, majd 1681-től alispán Pest-Pilis-Solt vármegyében. II. Pál 1668-ban Heves megyei esküdt, majd Pest-Pilis-Solt vármegyei szolgabíró. I. János 1671-ben Pest-Pilis-Solt vármegyei szolgabíró, majd 1676-tól esküdt. A család tagjai a török elleni harcokban jeleskedtek és I. János katonáival részt vett Vác, Pest, Buda felszabadításában. Ő 1704-ben a Nógrád vármegyei kuruc nemesi felkelők kapitánya, majd Pest-Pilis-Solt vármegye első kuruc alispánja, 1711-ben Ajnácskő várkapitánya volt. 1686 és 1723 között a legaktívabb betelepítője Nógrád és Pest-Pilis-Solt (Sződ, Csomád, Rátót, Kiskörös, Solymár, stb.) vármegyéknek. István a telepítések végrehajtásában társa I. Jánosnak és előbbi lánya Borbála a sziráki kastély építtetője. Az utóbbi fia III. Pál pedig a pomázi kastély építtetője. Utódaik leányágon a Teleki, Szemere, Fáy, Kubinyi, Bárczay, Prónay, Görgey, Vay, stb. családok.

A család Vattáról származó tagjaiból vált ki a vattai Batta és a vattai Perbált család is.

A család tagjai különbözőképpen írták nevüket: Vatay, Vathay, Vataÿ, Vataj, Vattay, Vatthay, Vattaÿ, Vattaj, Watay, Wathay, Wattay, Watthay, Wattaÿ, Wattaj.

Kutatásaim alapján valószínűsíthető, hogy a késő avar népesség többségéhez tartozó venger-vangar nevezetű lakossághoz tartozott a 820. körül létesült Szil. A szomszédos Bánhegyi lehetett a Rábaközi bánság központja. A keresztény lakosság a Vág folyó mellől a pogány morvák elől települt át a frankok engedélyével. Hamarosan egy részük a papok vezetésével elvonult a Salzach folyó völgyébe.  A 840. körül létrejött rokon Baton államához még a frank befolyás miatt nem tartozhattak, de 900. körül már a magyar állam fennhatósága alá kerültek. A 907. évi Pozsonyi csata után települt Kistata Szil szomszédságába. Érdekes egybeesés, hogy több száz év után a felsővattai Vatay család két ága is Szilba, illetve Vágba telepedett le. Biztos nem véletlen az sem, hogy a békési Vatták Bél nemzetségéből a Bükk-hegységbe települt Bélapátfalva népességéből 907. után létrehozott Bakonybél apátságához tartozott Szil vámja és nem a közeli besenyő eredetű Csornához.

Bátonyi Pál

 

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?