Beszélgető partnerem Náray Lajosné, Katika.

Ön egy érdekes intézmény igazgatója. Mi a legújabb fejlemény az Ön által vezetett szili iskolában?

2006 óta nagy átalakuláson megy át az intézményünk, először is sikerült egy olyan pályázaton nyerni, amellyel bővíthettük az intézményünket. Addig két épületben tanultak tanulóink, 2006. szeptember elsejétől az alsó tagozat idekerült a Dózsa György út 1. szám alá. Ez volt az egyik kihívás számunkra. A következő kihívás 2007 év elején kezdődött. Rájöttünk, hogy az iskolánk létszámát bővíteni kellene. Amikor ezt elkezdtük szervezni, első lépésként felvettük a kapcsolatot a környező települések önkormányzataival, a falvak polgármestereivel. Hosszas tárgyalások után jött létre 2007. szeptember elsejére egy új társulás, amelyben kilenc település önkormányzata vesz részt és így bővült a tanulóink létszáma is, Jelen pillanatban kettőszáztizenegy tanuló van itt az anyahelyen és van két tagintézményünk Egyeden és Vágon. Oda pedig 28 – 28 tanuló jár iskolába. Ez az újjáalakulás igen nagy kihívás volt az iskolánk vezetésére, iskolánk tantestületére is. Hiszen már hosszú évek óta – a hetvenes évek óta – néhány településről jártak Szilbe, az iskolánkba tanulók, de most teljesen új mederbe tereltük például a tanulók iskolabuszos utaztatását. Őket mindig pedagógus kiséri.

Bocsánat maga azt mondta, hogy Szilbe, ezek szerint Ön nem szili?

Én igazából nem Szilben születtem, hanem az Alföldön, Békés megyében, Gyomán.  Körösladányból kerültem 1976 – ban ebbe az iskolába, s azóta végzem itt a feladatomat.

Hogyan kerül valaki az ország másik feléről ide a Rábaközbe? Hosszú a történet?

Igazából nem hosszú. Abból az iskolából ahol én is dolgoztam, abban az évben több fiatal pedagógus úgy döntött, hogy elmegyünk világot látni. Tényleg társaim mentek az ország minden részébe: Szegedtől az Északi – középhegységig. Én ide kerültem, s azóta is itt vagyok, és jól érzem magam. Igaz, nem ezen a településen, hanem Zsebeházán lakom.

Azóta sem bánta meg ezt a nagy „világlátó” elhatározást?

Nem, nem bántam meg, de most is szeretek hazamenni. Szívesen megyek. Azt is el kell mondani, hogy egyre nehezebben tudok már visszajönni, amikor az édesanyámtól kell elköszönni.

Mennyi idős az édesanyja?

Hetvenöt éves volt, most november huszonötödikén. S talán ezért is kicsit nehezebb. Fiatal koromban könnyebben jöttem el. S most, minden elvállás nehezebb.

Gyoma, az egy módos hely volt. Ott a nyomda…

A Kner nyomda, igen. Én ott születtem, de Kőrösladányban laktunk. Az sincs messze, csak huszonkettő kilométerre.

Akkor a Répce nem pótolja a Köröst?

Hát nem, mert az, teljesen más jellegű.

Amikor idejött akkor nem érezte nagyon egyedül magát?

Végül nem éreztem egyedül magam, mert Zsebházán is volt fiatal pedagógus, meg itt az iskolában is összejöttünk. Kijöttünk egymással. Segíteni, bármit kellet szívesen segített bárki.

Kikre emlékszik szívesen azok közül, amikor ideérkezésekor itt voltak. Ki volt az első, akit itt először megszeretet, akinek örült, hogy itt van, aki segítette magát?

Először a Giczi Mária volt, akihez közelebb kerültem. Akkor ő még itt tanított ebben az iskolába. Marika most ment el nyugdíjba, a múlt tanévben, Meg a szomszédok, meg az ott élő emberek akik tényleg szeretettel vette körül. A Tompos Józsefék, meg a Horváth Pál… ez a két szíves szomszéd volt, akiket hamar megszerettem. De rajtuk kívül is mindenki szívesen segített.

Miért ment Zsebeházára lakni? Miért nem Szilt választotta?

Akkor nem volt itt Szilba üres szolgálati lakás. Zsebeházán meg épp megürült, s azért kerültem oda.

Ott is maradt Zsebeházán. Nem akart bejönni Szilba?

Ott is maradtam. Mert utána jött a családalapítás.  Igazából a férjem a zsebeházi.

Ez a családalapítás olyan volt, hogy kinézett magának egy zsebeházi legényt, aztán …

Hát igen. Kölcsönösen kinéztük egymást magunknak.

Hosszú volt akkor az udvarlás?

Hát végül két év. Mi fiatalok elterveztük… Amikor mi fiatalok láttuk, hogy abból a kapcsolatból lehet komolyabb is, hogy lehet később is számítani rá. Akkor döntöttük el, hogy mikor lesz az esküvő. Ez már a katonaság után volt, s jövendőbelim már komoly férfinak számított.

Amikor idekerült Szilba az iskolába, egy más kultúrából jött, más világból érkezett. Mi volt, aminek itt örült, s mi volt, ami igazából nem nagyon tetszett magának?

Igazából az itt élő embereknek a közvetlensége, a barátsága ami pozitívumként jelentkezett nálam az első alkalommal. Mert én előtte eljöttem ide, s megnézetem a lehetőségeket. Beszéltem az akkori igazgatóval is, a Buza Gáspárral. Emlékszem rá… akkor éppen egy rendezvény volt az iskolában. Egy hosszú asztalon meg volt terítve – nem emlékszem pontosan, de valószínűleg éppen Pedagógus nap volt és ott voltak a kollégák. S látszott rajtuk, hogy olyan szeretettel fogadtak, s olyan kellemes volt. Egy órát voltam itt és olyan jól elbeszélgettünk.

Igazgatóként is megtartotta ezt a szokást?

Most is jellemző miránk. Például most is Karácsony előtt – mint minden évben – meghívjuk a nyugdíjasokat, s akkor az iskola dolgozóival közösen leülünk egy asztalhoz. Szerényen természetesen. Elbeszélgetünk, emlékezünk, s így hagyjuk ezt az évet magunk mögött.

Katika! Amikor maga idekerült, gondolta, hogy igazgatónő lesz? Voltak ilyen ambíciói?

Megmondom őszintén, hogy én igazából nem gondoltam. Lehet, hogy az álmaimban nagyon mélyen megfordult, de úgy igazából nem gondoltam, mert utána én átkerültem egy másik területre. 1976 augusztusába jöttem ide, s akkor kezdték megszerezni azt  az osztályt, ahova gyenge képességű gyerekeket akartak elhelyezni, s én elvállaltam. Akkor még úgy mondtuk, hogy a kisegítő tanulók oktatásába indultam. Én igazából szerettem ezeket a gyerekeket. Őrültem, hogyha segíthettem rajtuk. Teljesen másként kellett hozzájuk nyúlni, mint egy hasonló „ép társához”. S én ott nagyon bedolgoztam magam. Országos kísérletben is részt vettem. A mai integrációs oktatásnak az alapjait az országban minimálisan néhány fővel próbálták ki. Engem is fölkért a Győr – Sopron megyei Rehabilitációs ügyosztálynak a vezetője, meg az iskolaigazgatónak is kellett a beleegyezése. A mi igazgatónk mindenben támogatott. S akkor megegyeztünk, hogy megpróbáljuk itt Szilban, hogy milyen lehetőség rejlik benne.

Ez egy országos kísérlet volt. Megismerték, nevet szerzett… Nem vágyott el innen?

Igazából nem vágyódtam el innen. A család és az iskola miatt sem. Meg azt kell mondanom, hogy falun éltem, nem városban. Szívesen elmegyek városba. Egy hétre, két hétre, de –  megmondom őszintén – hogy állandóan nem szeretnék ott élni.

Mi az, ami először itt Szilban „megragadt” magában? Van – e olyan dal, vagy tánc, vagy játék, amit itt tanult meg, amit nem a Körösöktől hozott?

Például a néptánc, a „szili kút, szanyi kút”… Én ugyan nem táncoltam, de eljártam az itteni rendezvényekre, s láttam a táncosokat. Kezdtem megismerni Szilben a kulturális életet, s kerestem, az alkalmakat, hová lehet menni szórakozni, hol van valamilyen számomra tetsző rendezvény. Az akkori szereplők közül a  Schwarz Liviára emlékszem, meg Pécz Gabriella angolos kolléganő férjére.

Amikor idejött, gondolom megtapasztalta, hogy ezen a tájékon másképpen főznek, mint otthon. Milyen konyhát vezet Rábaközit, vagy Körös-mentit?

Természetesen a kettő ötvözetéből van egy harmadik – féle étrend. Olyan nagy különbség nincs a két táj étkezési szokásai között. A Körösök mellett nagyon fontos étel a halászlé, amit nagyon ízletesen készítenek el, meg a birkapörkölt volt jellegzetesség a mi tájunkon. Például lakodalom birkapörkölt nélkül nem múlt el. A férjem is nagyon szereti. Van olyan étel, amit itt ismertem meg. Például a sterc… amit a férjem mutatott meg, hogyan kell főzni: hogy forró zsírba bele kell tenni a megfőtt burgonyát, lisztet s lehet többféleképen ízesíteni. Azóta része az étrendünknek.

Apropó lakodalom… Nagy lakodalmuk volt? Volt lánykérés is?

Nekünk csak egy egyszerű esküvőnk volt. De természetesen lánykérés az volt, a férjem megadta a módját. Aztán három gyerekünk született. Az elsővel, én a másik kettővel a férjem maradt otthon.

Ha jól értem, az első gyermek után elindult a maga közéleti karrierje. Mi volt az első jel, ami erre mutatott?

Úgy gondolom, és az az igazság, hogy én sodródtam az eseményekkel. Egyre több és egyre nehezebb feladatot bíztak rám. Az első nagy feladat az volt, hogy Zsebházán polgármester lettem. Aztán adódott a lehetőség, hogy igazgató váltás lesz a szili iskolában. S úgy gondoltam, hogy a szakma az hozzám közelebb áll. Kisebb közösség, ugyanakkor nagyobb felelősség. Több a tapasztalatom, kiszámíthatóbb a közeg is.

Beszéljünk az ünnepekről: az itteni búcsú más volt mint a szülőföldje búcsúja? 

Igen, mert felénk nem is volt búcsú. Így ez teljesen új dolog volt számomra. Reformátusok voltunk, nálunk nem rendeztek ilyet. Nagyon vártam, mert az emberektől hallottam, hogy az milyen jó, meg mennyi minden van ott. Lehet szórakozni, táncolni. Egyre jobban vártam ezt a számomra ismeretlen dolgot. A zsebeházi szomszédok is mondták, gyere el velünk, nehogy otthon maradj. Így jöttünk át együtt. Nem is csalódtam a várakozásomban, mert az elő búcsún nagyon jól éreztem magam. Akkor még lány voltam, s jól megtáncoltattak a legények.

Karéjt is akkor láttam először mikor idejöttem, 77 – 78 –ban. Nekem imponált, tetszett.

Milyen volt Szil, amikor idekerült? Milyen volt az iskola? Más, mint aminek tanulta. Mások voltak az itteni gyerekek, mint az alföldiek? Kikre emlékszik szívesen?

Akkor még a pap-lakkal szemben volt az iskola, az alsó tagozat. Az iskola vezetői hagytak érvényesülni a tanításban. Az volt a cél, hogy minél színvonalasabb legyen az oktatás, minél jobb legyen az iskola. Fiatalok voltunk, nagy lendülettel mi a maximálisat próbáltuk nyújtani. Itt is voltak mindenféle gyerekek, ott is. A lényeg az volt, hogy szerettem őket. Főleg azért, mert én a kisegítősöket tanítottam. Náluk nem a főiskola volt a cél, hanem, hogy munkával tudják megállni az életben a helyüket. Legyen belőlük egy jó szakmunkás, például a TSZ-ben. Hálás feladat volt olyan gyerekekkel sikert elérni, akikhez mások nem fűztek reményt. Szívesen emlékszem például Jakab Krisztiánra, Horváth Sándorra, Horváth Istvánra.

Vannak – e olyan pedagógusai az iskolának, akik itteni diákból váltak oktatóvá?

Hogyne lennének, nem is egy: Az „alsósok” közül Szalayné Szabó Erika, Szalai Zoltánné, Szemerédi Gyöngyvér, Domonkos Gábor, Bognárné Kovács Kati.

Harminckettedik éve van már Szilben. Mi az, ami a legszembetűnőbb változás a faluban. Miben változott közben előnyére a település? Mi az, ami hiányzik, ami jó lett volna, ha megmarad?

Csak körbe kell nézni a településen. Ha valaki bejön a faluba, már akkor észreveszi a nagy változást, mennyi minden történt a falu szépítésében, rendbetételében. Nézze meg a faluközpontot, egészen városi jellegű lett. Megváltoztak itt is az emberek. Az idősebbek maradtak a régiek. Hanem a fiatalabbakat megfogta ez a nagy változás, ami sokszor nemcsak előnyükre, hanem hátrányukra is van. A rohanó élet, nem tudnak foglakozni annyit a gyerekekkel, a családdal, amit én magam is nagyon hiányolok.

Ezek szerint a szülők nem igazán partnerei az iskolának?

Az iskolának partnerei, mert mikor hívjuk őket bármilyen rendezvényre, vagy segíteni, akkor mindig van egy aktív mag akikre bármikor lehet számítani. S meg is csinálják, amit elvállalnak. Igaz lehetne nagyobb létszámú is, de ez is elég. Hanem ott van a gond, hogy a legtöbb szülő otthon nem ül le a gyerekkel, sokat kellene beszélgetni, megbeszélni a mindennapi problémáikat, ápolni a kis lelküket. Vagy akár – ha kisebb még – megfogni a kezét és mesélni neki.

Ön szerint milyen a szili iskola, elégedett –e vele? Megállják a helyüket a gyerekek a továbbtanulásba?

Én úgy gondolom, hogy az eredményeket azt mindig fokozni kell. Nem lehetünk elégedettek, mindig magasabbra kell tenni a lécet, mindig valami újat kell behozni. Attól függetlenül, hogy ezt mondom a gyerekek megállják a versenyeken és a középiskolába a helyüket.

Mi az, amit Ön vezetett be az iskolába, ami az Ön igazgatása előtt nem volt?

Például az angol nyelvoktatás, ezen kívül 2003 óta működtetjük, az alapfokú néptánc – oktatást, a helyi – hetvenöt éve alakult – Néptánc együttes utánpótlásának biztosítására. Előtte csak szakköri keretben folyt az oktatás. Azt is el kell mondani, hogy az elmúlt évtől kiválóra minősített alapfokú oktatási intézmény vagyunk. Kapcsolatunk van a Felvidéken lévő Jóka iskolájával, valamint fiatal néptáncosokkal Lengyelországból.

Ha visszatérnénk ide úgy ötven – hatvan év múlva: lenne-e még Szil és lenne –e még iskola?

Hát ez nehéz kérdés ebben a mai, globalizációs világba. Arra, hogy ötven – hatvan év múlva itt lesz-e iskola erre megmondom őszintén nem tudok válaszolni. Arra vágyom, hogy legyen. Most csináltunk egy statisztikát, ami szerint még nyolc évig biztatóak a jelek. A tantestület is fokozatosan megértette, hogy szabad iskolaválasztás van. S ha Szílba akarnak továbbra is tanítani, akkor olyan feladatokat is el kell végezniük, amit eddig nem csináltak.

Szil…, az pedig akkor is biztosan lesz.

Igazgató asszony, ha nagyon sok pénzt kapna Szil és az iskola, akkor azt mire költené?

Először is ennek az objektumnak a környékére költenék. Az épületekre, meg parkosítanék. Kialakíthatnánk egy szabadidő eltöltésére szolgáló intézményrészt. Esetleg épülhetne egy uszoda a gyerekeknek. Az iskolában szinte száz százalékos a szakos ellátás, mégis pénzt költenék a pedagógusok minél magasabb szintű továbbképzésére. Azért kell a szép és jó iskola, hogy a gyerekek itt maradjanak/visszajöjjenek felnőttként Szilba. Ehhez persze munkahely is kellene a faluba.

Befejezésként: sohasem érezte, hogy gondja lett volna azért, mert nem Szílban született, nem szili?

Ezt sohasem éreztem. Szil egy befogadó falu, nagyon szeretek itt, s úgy gondolom engem, itt elfogadtak. S talán szeretnek is az itteniek.