A kegyhelyek zarándoklattal látogatott és nagy tömegeket mozgató búcsúit a népi gyakorlatnak megfelelően szent búcsúnak nevezzük. Szentbúcsút nem lehet minden katolikus faluban tartani, csoda, rendkívüli esemény kell hozzá, amelyet a hivatalos egyház is elismert. A magyarországi búcsújáróhelyek kétfélék:

• csodás gyógyulásokat okozó forrásokhoz kapcsolódó
• csodás múlttal megáldott Mária-képekhez, szobrokhoz kötődő. (Néhány kivétel van, amelyek nem Mária-kultuszhoz kapcsolódó: Sükösd, Szany: Szent Anna, Kalocsa: Jézus Szíve)

    „A búcsújárás, zarándoklat a hitbeli bűnbánatnak, vezeklésnek és elégtételnek, az emberi megnyugvás keresésnek archaikus megnyilvánulása.”

Milyen okai vannak a zarándokútra indulásnak?

• Lelki okok: Isten közelében lenni, segélykérés, csodás esemény színhelyére eljutni, hálaadás, fogadalom, teljes búcsú (bűnbocsánat) nyerés.
• Világlátás, országismeret.

    Szilban is megfigyelhető a törekvés kegyhelyes búcsú létrehozására. A visszaemlékezések szerint az 1777-es évben a kistatai Berekben találtak egy Mária-szobrot. A szobrot levitték a templomba, az asszonyok pedig öltöztették. Rövid idő múltán az emberek harangzúgásra lettek figyelmesek, ám a harangot senki nem húzta. Beszaladtak a templomba és a bejáratnál találták meg a Mária-szobrot. Az emberek arra következtettek, hogy „a szobor nem akarta, hogy öltöztessék, ezért el akart menni”. Kérték a püspökség engedélyét, hogy Szilt nyilvánítsák búcsújáróhellyé, és kápolnát építhessenek ott, ahol a szobrot megtalálták. Az engedélyt nem kapták meg. A másik csodás esemény az 1880-as évekbe történt. Ekkor az emberek úgy áldoztak, hogy az ajak alá imakönyvet tartottak, a szentostya bevételekor. Budai Józsefnével történt meg, hogy mikor imakönyvét kinyitotta „belevágott valami”, nagy füst támadt, és öt ujj nyoma maradt ott, átégetve a könyv 5 lapját.

    Szilból szentesbúcsúba Kis-cellbe (Celldömölk) Máriacellbe, Csatkára, Szanyba, Osliba mentek. Az 1950-es évekig minden évben indultak csoportos zarándoklatok Kis-cellbe, Szanyba; e két hely volt az, ahol szinte mindenki megfordult. Máriacellbe távolsága miatt kevesen jutottak el, visszaemlékezések szerint volt olyan aki 7-szer megtette ezt a fárasztó utat, hiszen 7 napig tartott az út odáig és vissza. Később – akinek volt rá pénze ­ vonattal ment el. Máriacell a köztudatban  talán a leginkább tisztelt, legszentebb hely volt. Osliba azok mentek, akiknek rokonai éltek ott, de csak a búcsú napjára.

Csatkára indult csoportos zarándoklat, de nem minden évben ez amiatt volt, hogya Kis-celli búcsúhoz közeli időpontban tartották itt is a főbúcsút. Az útra lovaskocsival mentek, két napig tartott az út. A Kis-celli búcsú útvonaláról már pontosabb leírásunk van. „A XIII. sz. -i dömölki apátság már a XVI. sz. előtt látogatott búcsújáróhely volt. Csodatevő hírében álló kegyszobrot a törökök elől menekítették északabbra, a Duna mocsaraitól is védett Dénesd községbe. A XVIII. sz.-i újrakezdés  (1720) után Koptik Odó dömölki apát magával hozta az ausztriai Máriacellből az ottani kegyszobor másolatát, amelynek egy kiskápolnát, mellette pedig magának egy remetelakot épített a dömölki határban. A mai kegy templom a XVIII.sz. közepén épült meg. Benne máriacelli mintára a kegyszobor és az oltár fölé kősátrat emeltek. Ebben az időben két ásás közben az egyik munkásra nehéz kő zuhant, ami a halálból Szűz Mária közbenjárására megmenekedett.”

(Jordánszky Elek 1836-ban kiadott könyvében említést tesz celli kegyhelyről. )

Fő búcsú: szeptember 12. – Mária neve napja.

    Az előkészületek közé tartozott a főzés, sütés: útravaló készítése. A zarándokútra készülőket a pap lelkileg készítette fel (misék keretében). Az indulás előtt böjt volt, a húsételektől tartózkodtak. A gyónást általában itthon végezték el, mivel a búcsújáróhelyen a nagy tömeg miatt nem mindenkire jutott idő. Az ünneplőruhát magukkal vitték azt csak a búcsújáróhelyre érkezés előtt vették fel (féltették nehogy az úton poros legyen). A búcsúra 120-150 ember indult, többségében asszonyok, de férfiak is voltak köztük. Hajnali négykor volt a gyülekező a templom előtt, a pap ott várta őket. (Nem mindig kísérte őket el az útra). Áldást adott rájuk, a „prosekciót” (processio =zarán­dokútra induló menet) a falu végén lévő keresztig kísérte. Ezt a keresztet nevezik Sipos-keresztnek, mivel Sipos István állítatta.

A lányok a Mária-zászlót vitték, a férfiak piros zászlót, az asszonyok a Rózsafűzér Társulat zászlaját. A XIX. sz-ban céhek saját zászlajukat vitték magukkal. A menet rendje: elől vitték a keresztet, majd a gyerekek, férfiak, asszonyok. A településekhez érve vigyáztak arra, hogy rendezetten haladjanak, mielőtt odaértek valaki előre szaladt szólni a faluba, hogy odaérkezik a „prosekció”. A templom harangjai szóltak és hangos énekszóval vonultak a falun át, a templomba bementek imádkozni. Az út mellett haladva az útszéli kereszteknél mindig imádkoztak, a pap illetve a búcsúvezető irányításával. (rózsafűzérből egy tizedet)

Útvonal: Szil-Vág-Kemenesmagyari (Gencs-Hőgyész kimaradt). Ebédelni Kemenesmagasinál álltak meg, ahonnan még 10 km Celldömölk. Egy erdőn keresztül mentek, ennek kapcsán maradt fenn ez a legenda: Az erdőn egy asszony ment keresztül, a celli búcsúba indult. Betyárok állították meg, kérdezve tőle:  Mit viszel magaddal? Az asszony azt felelte: A szívemet. A betyárok ezért, hogy elvegyék tőle amit visz, kivették szívét.

Megérkezésükkor 4-5 óra körül, előre küldtek valakit, hogy szóljon az érkezésükről, a falu határába a pap kijött és köszöntötte őket. A menetből a pap, a vezető elmondta honnan és miért jöttek. Majd énekelve bevonultak a templomba, a kegyszobrot köszönteni. A hívek énekelték:

„Köszönteni jöttünk ó Mária, Néked hálát adni, Szűz Mária,

Köszöntünk Tégedet Mária, Mária Ur Jézus Nagyanyja,

Magyarok királyné asszonya, ó Mária édes rózsa,

Máriacell szép csillaga, köszöntünk mi ezerszer,

Üdvözlégy százezerszer, Ékes rózsaszál.”

    A szállás kocsmákban (tetőtéren, padláson) „színnyek” alatt volt. A hozott zászlókat, keresztet a templomban hagyták, körben az oltárok mellett. Egész éjjel virrasztottak a templomban, éjfél után minden órában mise volt, a miséket a zarándok csoportok mondatták kérve a Szűz Anyát megsegítésükre, vagy hálát adtak. Ha velük volt a papjuk, prédikált is nekik. Délelőtt 10-kor volt a főmise, ahol több ezren vettek részt, ez 12 óráig tartott. Majd ebédeltek (otthonról hozottból, kocsmában) és külön minden csoport elbúcsúzott a kiscelli Szűz Máriától. Hazafelé nem álltak meg, este 8-9 körül értek haza. Ajándékként szentképeket, szobrokat, keresztet, gyertyát hoztak, a keresztre, zászlóra szalagot, a lányok koszrút a fejükre (viaszkoszorú). Szilban a Sipos-keresztnél várták őket azok, akik nem mentek el. Együtténekelve vonultak a templomba, ahol litánia keretében hálát adtak.

    A szomszéd faluban, Szanyban Szent Anna tiszteletére csoda az 1790-es években történt, tartják faluban a búcsút. A építettek kápolnát. Itt július 26-án a pestisjárvány volt, fogadalmat tettek, hogy kápolnát építenek, ha megszabadulnak a járványtól. Tél közepén a falu határában kivirágzott vadkörtefát találtak. A püspök engedélyezte a kápolna építését, aminek építőanyagát a szanyiak kézzel hordták ki a határba. A püspök egy Szent Anna képet adományozott a híveknek.

    Szilból 150-200 ember ment át; szombat este kevesebben a nagyobb csoport vasárnap reggel indult. A prosekció zászlókkal, énekelve vonult, a főmise 10 órakor volt a kápolna előtt. Akiknek rokonai éltek Szanyban azok ott maradtak ebédre, a többi ember hazajött a menettel. Szilban a templomban litániát tartottak.

Készítette: Bokányiné Boda Gyöngyi