Táncosbál 2009
Interjú – Szabó Ferencné
Szabó Ferencnével, az Életmód klub vezetőjével folytattuk a beszélgetést.
Dudi néni! Maga szili, itt is született,
Szilba születtem, itt is éltem egész idáig. Születésemnél a bábaasszony segédkezett. A bábát Vargyas néninek hívták, de hogy mi volt a másik neve azt nem tudom. Jó volt a bába segítsége az asszonyoknak, mert amikor megszületett a gyerek, akkor az egy hétig kijárt a házhoz, segített a mosásban, a gyerek ellátásában. Szilnak saját bábája volt, ha jól tudom kettő is volt. Mi a Föső részen laktunk, nekünk a Vargyas néni volt. Sajnos nem tudom megmondani, hogy ki volt az Asón, mert a bábaság az ötvenes években megszűnt.
Sok gyerek született Szilba akkor? Maguk hányan voltak testvérek?
Igen, sok. Mi hárman voltunk. Sajnos az egyik már meghalt. Voltak nagyobb családok is. Egyke kevés volt. Inkább az öt-hat gyerekes család volt a jellemző. De volt nyolc – tíz, sőt tízen fölüli gyerekek is egy családba. Amikor én negyvennyolcba iskolába kerültem hatvanhárman voltunk az elsőbe. Mi még a zárda iskolába kezdtünk, akkor volt a váltás. Emlékszem arra is, amikor levették az osztályba a keresztet a falról. A Irma nővérre is emlékszem. Az apácák az én emlékeim szerint, helyesek, kedvesek voltak. A váltás után ők még hittant taníthattak, de már mást nem. Ahogy mondtam, hatvanhárman jártunk egy osztályba, egy terembe, egy tanító nénink volt. Harmadikba szedtek bennünket széjjel, úgy hogy külön a fiúk meg külön a lányok. Úgy végeztünk is, hogy huszonkilenc lány és huszonkilenc fiú. Szívesen emlékszem az akkori osztálytársaimra. Most is minden öt évben találkozunk. Nekünk már tablóképünk is volt, mikor végeztünk ötvenhatba. Csak azt sajnáljuk, hogy – állítólag – az iskola felújításkor eltűntek a tablók. Szerintem kidobták. Megépült az „új” iskola, még egy darabig itt voltak a rég iskolába aztán állítólag a felújítás alkalmából felkerültek a padlásra, aztán lett a tetőtér felújítás és senki nem tudja, hogy a tablóknak mi lett a sorsa. Ez fájó pont nekünk. Az összes osztálytárs ott szerepelt a tablón, nagyon jó lenne most is látni. Jó meg van kicsibe, de azért szép lenne, ha a folyosó falán ott lennének ezek a képek. Megvolt már az ötvenéves találkozónk is. A régi osztályból tizenhatan haltak meg, hárman lányok a többi fiú.
A tanárokra is emlékszem. Nagyon sokan tanítottak bennünket. Például ott volt a Turcsán Ottmár, az volt az utolsó kántortanító. A lánya is velem járt iskolába. Nemcsak szépen orgonált, hanem magyart is tanított, szerettem a magyart, s talán azért emlékszem rá szívesen.
Az ünnepek közül a május elsejékre emlékszem, mindig mentünk ki a Gyöpre, s ott olyan majális félét tartottak. Csak az iskolások vonultak ki, s valamelyik tanár mondott ünnepi beszédet.
Dudi néni, születésekor mi volt a szülei foglakozása?
Parasztok voltak. Olyan nyolc – tíz hold körüli fődön gazdálkodtak. Általában a föső határban voltak ezek a földek, mert a fölseieknek a templomtól fölfelé északra voltak a földek, meg Páli fele. Az ósaiaknak inkább lefele. A Funtig kocsmával szembe lévő területet Káposztás kertnek hívják, most már ugyan eltűnt az a mocsaras rész, pedig mi valamikor ott korcsolyáztunk. Bár inkább csúszkeráltunk, mert korcsolyánk nem volt. Télen ott szoktunk játszani, akkor még komoly víz volt, befagyott abba a füzes részbe. Sosem volt probléma, legfeljebb néha beszakadt a jég, de olyan mély nem volt, hogy ott valami tragédia lett volna.
Az édesanyja gondolom otthon volt, s ellátta s ház körüli teendőket. Melyik volt az az étel, amit maga legjobban szeretett, amit olyan jól főzött?
Tudja Isten. Télen ugye nem nagy választék volt, ami volt otthon: tejes ételeket – mert voltak otthon teheneink – kukoricakása, prósza meg ilyenek. A tehenek mellett (az egyiket Zsömlének, mert egyszínű volt, a másikat, mert tarka volt Cifrának hívták) később lovaink is voltak, mert édesapám azzal gazdálkodott.
A teheneknek mindig – kb. másfél évenként – volt kisborja is. Volt egy községi bika, a Kultúrház háta mögött volt a helye. A kan disznók is ott voltak. Volt egy ember, aki ezzel foglakozott. A borjúkat vagy felnevelték és úgy adták el, vagy borjúként.
Mert Szilba nagy vásárok voltak, még talán most is benn vannak a naptárba. Ha jól tudom minden negyedévben volt. A középső hónap harmadik hétfőjén volt a szili vásár. Ez az országos naptárban és a kalendáriumban is benne volt. Én hamar voltam vásárban, mert ott laktunk a vásártéren, a sportpályánál.
Érdekes volt egy gyereknek a vásár?
Bizony érdekes volt. Ott ahol ma a sportpálya van ott volt három – négy fakk. A sportpályát nem szabadott bántani, a futballpálya kimaradt. Mert Szilnak komoly focicsapata volt. A kapus nevére, arra emlékszem, Matusznak hívták, villanyszerelő volt. Ma már nem lakik itt elköltözött, valószínű már meg is halt. Az egyik fakkban voltak a tehenek, aztán a lovak és akkor volt olyan ahol a malacokat árulták. Nem egybe volt az egész, hanem el voltak különítve. S akkor benn, itt a faluban meg kirakodó vásár volt, s ott szokott lenni lacikonyha is. A vásárosok nemcsak a Rábaközből jöttek, hanem messzebbről is. A vásár mindig egy napos volt, de a vásározók már éjszaka érkezetek. A cigányok már előző este a sportpálya mögött letelepedtek, már sütöttek – főztek. Gyerekkoromba kimentünk hozzájuk, aztán néztük mit esznek.
Maga nagyon sok mindenre emlékszik gyerekkorából?
Negyvenegyben születtem, a háború utáni dolgokra bizony már emlékszem. A háborúból csak arra emlékszem, hogy le szoktunk menni a bunkerba. A velünk szembe lévő oldalon volt ásva bunker, csak levonultunk, aztán mindig este feljöttünk. Ez már olyan negyvenötbe lehetett, vagy negyvennégy végén. Arra is emlékszem, hogy a németek felgyújtották a fiú iskolát, mert jöttek az oroszok és a németek nem akarták meghagyni, mert raktárnak használták, ne jussanak hozzá az egészségügyi dolgokhoz. Mert gyógyszer meg kötszer raktár volt. S egyszerűen felgyújtották.
Gyerekkorába nagyon vallásos volt Szil?
Szil az szín katolikus község volt. Talán csak a hatvanas – hetvenes években kezdődött a vegyes házasság, mert el is különítettek bennünket. Például Zsebeháza ott van három kilométerre a sportpályától, de mi a zsebeházi búcsúba át nem mehettünk. Mert ott evangélikusok voltak. Meg éppen úgy Németibe se mehettünk át, Sopronnémetibe. A szülők megtiltották. Lehetett férjhez menni Páliba, Csanakba, Vágra, Szanyba, de ide se németi, se zsebeházi nem jöhetett. Egyszerűen megtiltották, hogy ismerkedjünk, gondolom, azért nem engedtek át bennünket.
Szerettem templomba járni. Első áldozásomkor a Szász István volt a plébános, nagyon sokáig ő volt. Egy nagyon csöndes ember volt, állítólag nagyon művelt. Tudott angol, francia, meg még valamilyen nyelveken. Abba az időbe az nem volt mindegy egy faluban, mert ugye sokan kimentek Amerikába, a harmincas évekbe, s hát volt elég sok ilyen hivatalos levél, amit le kellett magyarra fordítani. Például egy örökségnél, hagyatéknál … és ha őt megkérték, akkor ő megcsinálta. Jó volt, mert egy ügyvédet megfizetni abba az időbe se volt kevés pénz. Elég sok amerikás volt a faluból. Olyan is volt, aki visszajött, aztán meg vissza is ment. A mi családunkba is volt amerikás, édesapámnak a testvére. Kétszer is hazajött. Hazahozta az addig keresett pénzt, aztán fődeket vettek belőle. Olyan is volt, aki ráfázott. Vitték a pénzt Pestre, a bankba. Aztán rájöttek ezek a pesti vigécek, meglesték, hogy ezek az az öregasszonyok mennek a bankba. Aztán elcsábították őket, hogy menjenek az ő bankjukba, mert ott ekkora kamat lesz, meg akkora kamat… S azok szegények három – négy hónap után rájöttek, hogy tönkre ment a bank, s elveszett a pénzük.
Első áldozáskor a lányok egy fehér ruhát, koszorút, imakönyvet és rózsafüzért kaptak. Az egy kis szép imakönyv volt, a mai napig megvan. Itt ahol a TSZ iroda volt, ez van, a Kisperlaki ház, ez volt az egyik legmódosabb ember Szilban, itt élt a családjával. Annak a lánya volt az én tanító nénim a Tormáné, Perlaki Margit és annak a férje is tanító volt – később iskolaigazgató is lett. Az szokott bennünket lefényképezni. Akkor mindig hátramentünk, nagyon szép virágos kis udvaruk volt, ott készültek az „elsőáldozó” képek. Bérmálkozni is itt bérmálkoztunk. Jött a püspök, akkor a Pap Kálmán volt, annak az aláírása van a bérmálkozási levelemen.
Szilban mindig nagy plébánia volt. A plébános mellett két káplán is szolgált. A hittant ők tanították, a plébános az nem tanított. A férjem is vallásos volt. Bár a kellő eligazítást mindig megkaptuk, hogy a gyerekeket ne írassuk be hittanra, mi mindig beírattuk. Azért aki akarta mindenki beírathatta nem lett abból senkinek semmi baja. Amikor tiltották sokkal több gyerek jár hittanra, mint most.
Mikor volt a templom búcsúja?
A búcsúkra is emlékszem. Nem tudom miért, de az más volt, mint ezek a mostani falunapok. Lelkileg is más volt. Végül is az a templomnak a búcsúja. Ez a szili templom egyedüli az országba, ez az utolsó vacsora templom, ilyen nincs több. A szili búcsú, az Úrnapi búcsú. Itt a környéken akkor máshol nem volt. Jöttek a vidékiek, a környékbeli fiatalok is a búcsúba. Végül ez is egy ismerkedési alkalom volt, talán jobb, mint a falunap.
Arra is emlékszem, hogy hetedik nyolcadikban táncoltunk is. Volt pártánk, meg szép ruhánk táncoltuk a helyi táncokat. De ha jól emlékszem utánunk ez meg is szűnt.
Én sok éneket is tudtam. Megtanultam az édesanyámtól. Mert amikor dolgozott, vasalt vagy főzött, ő mindig énekelt. Ezek inkább nóták voltak.
Nagyon sok tárgyat megőriztem a szüleim tárgyai közül. Vannak cserépedényeim. Most hogy az iskolában kiállítás volt, én vittem szinte a legtöbbet. Van egy régi serpenyős házi mérlegem, amit a mai napig használok, az is az édesanyámé volt.
Főzni már kétféleképpen főzök, úgy ahogy az anyu szokott, másik, ahogy az anyósom, s a kettőből, ami tetszett azt csinálom én. Van, amit az anyu után csinálok és van, amit az anyósom után, mert ő is nagyon jól főzött. Amikor a férjemnek kedveskedni akartam mindig „nuklis” bablevest főztem, csipetkés bablevest, kolbásszal. A gyerekeknek már nem ilyen ételek kellenek.
Mikor kezdett dolgozni?
Én elég korán kezdtem dolgozni. A mostani fiatal nem csinálná meg, az biztos. Ötéves – hatéves voltam, akkor már húzkodtam a teheneket legeltetni. Édesapám mindig vett egy szakaszt. Akkor még kisebb parcellák voltak, utakkal voltak elválasztva. Csak a Tsz – nél lett táblásítva. Apám megvette például a harmadik vagy negyedik utat, oda reggel elvittem a teheneket, délbe haza, ebéd után megint vissza, majd megint haza. Ezt kellett csinálni. Nem lehetet az állatokat elengedni, mert mindjárt a veteménybe mentek. Ez bizony elég nehéz feladat volt egy kis vékony lánynak.
Mi történt magával az általános iskola elvégzése után?
Ötvenhatban maradtam ki nyolcadikból. Elég zavaros idők voltak. Várták az angolokat büdösül, de nem jöttek … aztán felvettek engem a zöldkeribe, Sopronba. Aztán közbe jött a forradalom. Aztán ne menjük el, mert úgyis így lesz meg úgyis úgy lesz, aztán nem mentem el iskolába. Nem esett jól nekem. A gyereket lebeszélték mindenről, hogy nem tudjuk milyen világ lesz, hogyan lesz. Úgy hogy maradtam. Aztán ötvenhétben elmentem Pestre dolgozni. A Tejüzembe dolgoztam. Ott volt az édesanyám testvére vajmester. Ilyen háborús rokkant volt, aztán vajmesternek tanult. Én oda mentem el dolgozni. Igazából nem szerettem Pesten. Nem tudom, hogy miért, de nekem nem tetszett az a nagyváros. Pedig volt egy komoly udvarlom is. Három évig udvarolt nekem. Mikor elmentem Pestre utánam jött, ott elhelyezkedett. Aztán mikor én hazajöttem ő ott maradt.
Mire emlékszik ötvenhatból? Csak a Szabad Európát hallgatták, vagy volt valami más is?
A rádiót, azt nagyon sokan hallgatták. Sok minden a faluban nem történt. Akkor még nagyon fiatal voltam, nem sokat foglalkoztam a politikával. Arra emlékszem, hogy felvonultunk. Hogy ki szervezte, azt nem tudom. Csak mentünk végig a falun, a felnőttek között és akkor énekelték, hogy „Hála Isten megfordult a világ, az ablakban piros – fehér virág …”. S akkor elértünk a kultúrházig. S ott a kultúrháznak a teraszán a Gyurasics Ottó bácsi szavalta a „Talpra magyart!”. Ö egy olyan kalapos ember volt, tanított is, meg festett is. Beszéltek akkor valami visszatért intézőről is, de arról én nem tudok semmit. A Sölét Ernő bácsi, meg a Szalai Karcsi bácsi azt hiszem az lett a forradalmi bizottság. A Karcsi bácsi tanító volt. Nem tudom bántották – e a forradalmi dolgai miatt, az miatt vagy se, az biztos, hogy utána csak cigánygyerekeket taníthatott. Különösebb büntetésük, bajuk nem lett, mert nem volt itt semmi. Úgy tudom az volt az egyetlen büntetés, hogy az akkori titkárnak a Borsodinak meghúzkodták a bajuszát.
Akkor sok cigány volt Szilban?
Hát ennyi nem, mint most. Azért lettek betelepítve, mert rossz helyen szavaztak Sziliak. Ugye a Sziliak, ezek mindig az ellenzékbe voltak. Képviselő jelölt volt valami Mészáros. Meg nem tudom ki volt az ellenzék, nem azt választották meg parlamenti képviselőnek, akire a Sziliak szavaztak. S akkor a Harasztfenékről, az Szilnak majdnem a legcsüccse, benyúlik oda Páli mögé. Az egy olyan erdős rész, ott voltak a cigányok. Onnan betelepítették őket a Temetőfűzesbe. A szavazásért cserébe kerültek ide be. Nekem nem volt cigány osztálytársam, mert akkor még nem jártak iskolába.
Muzsikus cigányokról sem tudok, mert a Karéjhoz sem cigányok húzták. Sziliak voltak, a Mesterházi Jóska bácsi, azt hiszem a Lengyel Gyula is zenélt, meg nem tudom még ki volt.
Dudi néni mikor látott először Karéjt?
Gyerekkoromban. Jöttünk ide a litánia után. Ez most is egy nagy ünnepély. Hát akkor milyen nagy ünnepély volt! Nagyon vártuk, főleg akkor, mikor már olyan kis-nagy lányok voltunk, hogy fölkérnek- e bennünket céhslánynak. Mert akik járták a karéjt azok voltak a céhslegények, annak mondták őket és akkor azt a kislányt, akinek udvarolt azt kérte fel táncolni, az természetes volt. Ugye voltak olyan legények, akik még nem udvaroltak, azok meg azok közül választottak akik ott voltak lányok. Akit a céhslegény fölkért, az már céhslány lett.
Én a föseiekhez tartoztam, itt a templom előtt járták el a Karéjt, ott kértek csak föl lányokat. Utána meg a legények elmentek a kocsmába. A főseiek oda a sarokra, ahol most az étterem van, ott volt a Kovács Bálint bácsi vendéglője, oda mentek. Ott volt a mulatság, s akkor ott ugyanazt a leányt kérte fel a legény. Nem járt ez semmilyen kötelezettséggel, csak hát fontos volt a lánynak, hogy őt megtáncoltatták.
Az osaiak, meg a Kató vendéglőhöz mentek, most a Linkó vendéglő, azok ott mulattak. Sőt volt akkor még egy harmadik csoport is, azok meg a Linkószerre mentek, mert ott is volt két kocsma. Kistata akkor teljesen külön falu volt, ott nem volt Karéj.
Folytassuk tovább! Otthagyta a nagyvárost. Mi történt utána?
Aztán édesanyám intézkedett, s beíratott engem először ugyancsak Sopronba, gyorsíró iskolába. Elvégeztem a két éves gyorsíró iskolát, aztán elhelyezkedtem. Dolgoztam a szili KTSZ – ben, az lett a Vegyesipari KTSZ és akkor fuzionált a csornaiakkal, a pordányiakkal. S én is mentem Csornára dolgozni. S akkor iratkoztam be a négyéves levelezőre, s elvégeztem a Közgazdasági Technikumot. Egy héten kétszer, vagy háromszor kellett menni. Szilban sose volt vasút, mert az öregeink nem egyeztek meg, nem engedték meg, hogy a fődjükön keresztül menjen a vasút.
Közbe férjhez mentem, az érettségiig a leányom is megszületett. A férjemmel a tatai búcsún ismerkedtünk meg, mert ő akkor mhárom évig. A Vagongyárba járt be dolgozni, közbe ő is elvégezte a gépipari technikumot. Összeházasodtunk. A férjem először a gépállomásra került Szanyba brigádvezetőnek, majd Műhelyfőnöknek került ide a faluba, a TSZ –be. Én akkor már a szili TSZ – ben dolgoztam. Pénzügyes voltam majdnem harminc évig, ő meg a műhelyvezető volt amíg meg nem halt. Sajnos nyolcvanban meghalt.
Isten nyugosztalja. Megint előre szaladtunk. Térjünk vissza a forradalom utáni időkbe! Édesapja gondolom nem akart TSZ tag lenni.
De nem ám! Nem akart, de hát muszáj volt. Én nem nagyon tudok erről az időszakról beszélni, mert abba a két évbe voltam Pesten. Amit tudok, azt hallomásból tudom. Ugye beléptették, ő volt az a korosztály, aki hatvanöt éves korára érte el a tíz évet, tehát ő is az első nyugdíjasok között volt, akik nyugdíjat kaptak. Az annyi volt, hogy a járadékosoknak 460 forint volt a járadéka, aki nem dolgozott semmit. Aki ledolgozta a tíz évet, azoknak 540 forint, azzal mentek el. A lovakat be kellett vinni. Amíg a lovai megvoltak addig fogatosként dolgozott. Amikor a TSZ megalakult 140 pár ló volt a faluba. Aztán szép lassan adogatták el a lovakat. S ahogy jöttek a gépek, úgy adták el a lovakat. Apám, ahhoz már öreg volt, hogy traktoros legyen, úgy hogy átment az állattenyésztésbe, s onnan ment el nyugdíjba.
Férjhez ment, hova költöztek?
Az anyósomékhoz. De nem Kistatába, hanem addigra felépűték a házat, az Új utcába. Nekem szerencsém volt, mert amikorra összeházasodtunk, már készen volt a ház. Nagy dolog volt ez, mert akkor még nem nagyon adtak kölcsönöket, mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Tudom hogy ők is csere – alapon építkeztek, gabonáért kaptak téglát meg faanyagot, meg ilyeneket. A férjem három évig udvarolt, nem úgy volt, mint most, hogy összeköltözünk. Három évig udvarolt, aztán hatvanháromba megesküdtünk és akkor az anyósomékhoz költöztünk. Ott voltam az anyósommal tizenhét évig. Nem volt könnyű időszak, de el voltunk szépen. Az apósom is gépész ember volt, már a régi világban is gépészkedett. Volt itt Szilba egy család, akinek voltak masinái meg traktorjai már abba az időbe és az apósom, már annak dolgozott. Meg a fehérpapoknak (a cisztercieknek) a gazdaságában a Paptagon is voltak földjeik, azoknak is dolgozott. Amikor megalakult a gépállomás, az ötvenes évekbe, akkor ő átkerült a gépállomásra.
A Paptag hol volt Szilban?
A Paptag az Árpád utca, és a mögötte lévő földterület. Mert államosították a fehérbarátok földjeit és egy részit kiosztották házhelyeknek.
Úgy veszem észre magánál a hármasságok fontosak. Három évig hagyta, hogy udvaroljon a férje, három év után született a lányuk. Majd őt követte egy fiú gyerek. Mit csinálnak?
A lányunk itt tanít az iskolában, tanítónő.
A szili iskolában tanít? Mondja meg nekem, hogy lett pedagógus egy műszaki ember és egy könyvelő lánya?
Ő már akkor nőtt fel amikor tanulhattak a gyerekek. Nem mi mondtunk neki, ő akart tanítónő lenni. Van egy fiunk is, ő itt dolgozik TSZ – be. Az apja tehetségét örökölte, szereti a gépeket.
Két gyerekük van. Nálunk úgy látszik ez a hagyomány, mert az egyik testvéremnél is kettő van, igaz a másiknál három. A férjemnek egy testvére van. Ők most költöztek haza nyugdíjasként Sopronból.
Milyen volt a Szili TSZ? Úgy tudom jó híre volt a megyében. Főleg amikor a Nagy Mihály lett az elnök. Ki volt a Tanácselnök, kire emlékszik?
Mi már szerettünk ott dolgozni. Jó társaság volt. A Miskára is emlékszem, arra is, amikor odakerült gyakornoknak. Olyan hetvennégy – hetvenötben lett TSZ elnök, addig a Czigány Pista bácsi volt. Neki nem volt agronómusi végzettsége, egy egyszerű parasztember volt. A Miskát szerintem szerették. Sok embernek sok mindent elintézett. A TSZ is jól ment. Nagyon jó főkönyvelőnk volt, a Muzsai Lőrinc. Neki is köszönhető, hogy a TSZ nagyon jól működött.
Tanácselnökök … Én ismertem még ötvenhat előtt a Szalai Béla bácsit. Mert ugye akkor az volt a szokás, hogy vidékről hoztak tanácselnököt, nem falubelit választottak. Annak a lánya velem járt iskolába. Volt egy idősebb is, én a kisebbikkel jártam. Orvos lett belőle. A Szalai Béla bácsi szintén parasztember volt. Azt viszont nem tudom, hogy a Horváth János bácsi, az csak ötvenhat után lett, vagy már előtte is volt. Igen, ötvenhat előtt is volt a János bácsi. A tanács ott volt, ahol most az öregek otthona van, az volt a régi Tanácsháza.
Milyen volt a régi faluközpont? Mikor kezdett el Szil igazán fejlődni?
A templom, a paplak volt nagy épület és a Tanácsháza, meg üres telek volt az iskola helyén, amit a németek felgyújtottak, és a Kulturház, ami 1938 – ban épült.
Igazából ötvenhat után kezdték a házhelyeket kimérni. De végül is a TSZ után, akkor nagyon fellendült a falu. Országos hírű volt a TSZ. Bár mindig kevesellettük a fizetést, de végül is jól fizetett. Meg aztán nagyon engedték a háztájit. Aki nagyon akart dolgozni otthon, az jól járt. Gabonával ellátta a TSZ a háztáji állományt, akkor lehetet marhákat tartani, meg disznókat. Nagyon ment az uborkázás is. Mi is uborkáztunk. Még az anyósoméknál voltunk, akkor csak ilyen fődönfutó uborkának mondtuk, majd később kordonos lett.
Ez más volt, mint gyerekkoromba. Emlékszem akkor mindenki csak annyit termelt mindenből, amennyire szüksége volt. A szili asszonyok nem jártak be árulni a csornai piacra.
A másik meg az volt, hogy nagyon olcsón lehetett kölcsönhöz jutni. Már két százalékra adták a kölcsönt. Mi is építkeztünk. Hetvenégybe kimérték a velünk szembe lévő telkeket oda építettünk. Hetvenhatba kezdtünk el épülni, és hetvennyolcba költöztünk át az új házba. Nemsokára meghalt a férjem, egyedül maradtam a gyerekekkel.
Mi az, ami hiányzik a mai Szilból? Mi az, ami magának hiányzik?
Nem tudom.. Ugye változott a világ… elég nagyot. A mi időnkbe, sőt még az én gyerekeim idejébe is olyan nem volt, hogy valaki végzett, vagy érettségizett, aztán nem tud elhelyezkedni. Az nem létezett, mert a TSZ is rengeteg fiatalt fölvett. Általában mindenkit fölvettek. Nem sok fizetéssel, de fölvették. Meg akkor a TSZ épített varrodát, a TSZ – nek volt olyan építőbrigádja, hogy ezeket az épületeket meg tudták épülni. A TSZ így fölépűte a varrodát, fölépűte a plébániát, fölépűte a Tanácsházat, a gyógyszertárat, fölépűte az iskolának a tornacsarnokot. Ezeket a TSZ önköltségi áron fölépűte. Aztán mikor mondtuk, hogy minden fölépűt már egy iroda is lehetne. Az volt az utolsó, de a TSZ Iroda is fölépűt.
Dudi néni magának sose jutott eszébe, hogy elmenjen innen? Hiszen volt lehetősége, például ott volt Pesten.
Nem. Én sohasem akartam elmenni. Én szeretek Szilba. Szerencsés vagyok, a gyerekeim sem mentek el, ott vagyunk minden csomóra. A leányom ott lakik az öreg szülők házába, a régi Szabó házban. A gyerekem a férjemmel felépített házban lakik. Én meg megvettem egyik rokonnak a kisebb családi házát a szomszédban, s azt felújítattam az én ízlésem szerint. Hatvan – hetven négyzetméter az egész fűthető, takarítható. Nagyon kényelmes. Úgyhogy külön vagyunk mind a hárman.
Magából mikor és miért lett ilyen közösségi ember?
Én mindig szerettem a közösséget. Szegény édesanyám, mikor szülői értekezleten volt az iskolában, mindig mondta, ha hazajött: „már megint panaszkodtak, mert te vagy a hangadó”Hallgattak rám a gyerekek. Amit kitaláltunk, azt mindig énnekem kellett tolmácsolni, meg a huncuttságban is benn voltam mindig. Talán már akkor, ott kezdődött az iskolába.
Mi lesz Szillal?
Nem tudom. Szerintem, megmarad. Az nem lenne rossz, ha legalább a varroda ki tudna nyitni. Tudom, nincs megrendelés, mert vállalkozó biztosan lenne. Meg hát van egy fölépült üzem, ami nem működik. Nem is működött semeddig se. Szerintem az is jó lenne, ha Csornán lenne munkahely. Vagy a környéken lenne munkalehetőség, ahogy eddig is volt. Eddig is eljártak a sziliak Győrbe dolgozni, Csornára dolgozni. Csornát, ha fölélénkítenék úgy, hogy lennének munkahelyek. nem kellene Szilban.
Ha magát most meghívnák az iskolába a nyolcadikosokhoz, mit mondana nekik, miért maradjanak itt?
Szilba? Mert Szilba élni jó! Innen is megközelíthető bármi. Ha szórakozni akarnak, mehetnek a környékre. Járhatnak diszkóba Beledbe, Csornára, Kapuvárra.
Szil községet nagyon szorgalmas és becsületes nép lakja. Ha hagyják dolgozni, és a munkájának meg lesz az eredménye, akkor nem kell félteni a falut. Mindig talpon marad. Az utóbbi években nagyon sokat fejlődött, szépült a falu. Külső – belső felújítást kapott a templomunk, a Kultúrház. Megszépült a faluközpont. Az iskolának egy része már megújul most nyertünk a további felújításra 200 milliót. A zárda iskola is hasznosításra vár. Idős otthon kialakítását tervezi oda a falu.
Van még bőven teendő! Bízom benne, hogy pár éven belül sok minden megoldódik.
Ügyes vezetőik vannak. Drukkolunk nekik, hogy jó pályázatokkal, a lehetőségek minél jobb kihasználásával sikerüljön a falut fellendíteni és életben tartani. Sok sikert kívánok a falu lakóinak!
Interjú – Náray Lajosné
Beszélgető partnerem Náray Lajosné, Katika.
Ön egy érdekes intézmény igazgatója. Mi a legújabb fejlemény az Ön által vezetett szili iskolában?
2006 óta nagy átalakuláson megy át az intézményünk, először is sikerült egy olyan pályázaton nyerni, amellyel bővíthettük az intézményünket. Addig két épületben tanultak tanulóink, 2006. szeptember elsejétől az alsó tagozat idekerült a Dózsa György út 1. szám alá. Ez volt az egyik kihívás számunkra. A következő kihívás 2007 év elején kezdődött. Rájöttünk, hogy az iskolánk létszámát bővíteni kellene. Amikor ezt elkezdtük szervezni, első lépésként felvettük a kapcsolatot a környező települések önkormányzataival, a falvak polgármestereivel. Hosszas tárgyalások után jött létre 2007. szeptember elsejére egy új társulás, amelyben kilenc település önkormányzata vesz részt és így bővült a tanulóink létszáma is, Jelen pillanatban kettőszáztizenegy tanuló van itt az anyahelyen és van két tagintézményünk Egyeden és Vágon. Oda pedig 28 – 28 tanuló jár iskolába. Ez az újjáalakulás igen nagy kihívás volt az iskolánk vezetésére, iskolánk tantestületére is. Hiszen már hosszú évek óta – a hetvenes évek óta – néhány településről jártak Szilbe, az iskolánkba tanulók, de most teljesen új mederbe tereltük például a tanulók iskolabuszos utaztatását. Őket mindig pedagógus kiséri.
Bocsánat maga azt mondta, hogy Szilbe, ezek szerint Ön nem szili?
Én igazából nem Szilben születtem, hanem az Alföldön, Békés megyében, Gyomán. Körösladányból kerültem 1976 – ban ebbe az iskolába, s azóta végzem itt a feladatomat.
Hogyan kerül valaki az ország másik feléről ide a Rábaközbe? Hosszú a történet?
Igazából nem hosszú. Abból az iskolából ahol én is dolgoztam, abban az évben több fiatal pedagógus úgy döntött, hogy elmegyünk világot látni. Tényleg társaim mentek az ország minden részébe: Szegedtől az Északi – középhegységig. Én ide kerültem, s azóta is itt vagyok, és jól érzem magam. Igaz, nem ezen a településen, hanem Zsebeházán lakom.
Azóta sem bánta meg ezt a nagy „világlátó” elhatározást?
Nem, nem bántam meg, de most is szeretek hazamenni. Szívesen megyek. Azt is el kell mondani, hogy egyre nehezebben tudok már visszajönni, amikor az édesanyámtól kell elköszönni.
Mennyi idős az édesanyja?
Hetvenöt éves volt, most november huszonötödikén. S talán ezért is kicsit nehezebb. Fiatal koromban könnyebben jöttem el. S most, minden elvállás nehezebb.
Gyoma, az egy módos hely volt. Ott a nyomda…
A Kner nyomda, igen. Én ott születtem, de Kőrösladányban laktunk. Az sincs messze, csak huszonkettő kilométerre.
Akkor a Répce nem pótolja a Köröst?
Hát nem, mert az, teljesen más jellegű.
Amikor idejött akkor nem érezte nagyon egyedül magát?
Végül nem éreztem egyedül magam, mert Zsebházán is volt fiatal pedagógus, meg itt az iskolában is összejöttünk. Kijöttünk egymással. Segíteni, bármit kellet szívesen segített bárki.
Kikre emlékszik szívesen azok közül, amikor ideérkezésekor itt voltak. Ki volt az első, akit itt először megszeretet, akinek örült, hogy itt van, aki segítette magát?
Először a Giczi Mária volt, akihez közelebb kerültem. Akkor ő még itt tanított ebben az iskolába. Marika most ment el nyugdíjba, a múlt tanévben, Meg a szomszédok, meg az ott élő emberek akik tényleg szeretettel vette körül. A Tompos Józsefék, meg a Horváth Pál… ez a két szíves szomszéd volt, akiket hamar megszerettem. De rajtuk kívül is mindenki szívesen segített.
Miért ment Zsebeházára lakni? Miért nem Szilt választotta?
Akkor nem volt itt Szilba üres szolgálati lakás. Zsebeházán meg épp megürült, s azért kerültem oda.
Ott is maradt Zsebeházán. Nem akart bejönni Szilba?
Ott is maradtam. Mert utána jött a családalapítás. Igazából a férjem a zsebeházi.
Ez a családalapítás olyan volt, hogy kinézett magának egy zsebeházi legényt, aztán …
Hát igen. Kölcsönösen kinéztük egymást magunknak.
Hosszú volt akkor az udvarlás?
Hát végül két év. Mi fiatalok elterveztük… Amikor mi fiatalok láttuk, hogy abból a kapcsolatból lehet komolyabb is, hogy lehet később is számítani rá. Akkor döntöttük el, hogy mikor lesz az esküvő. Ez már a katonaság után volt, s jövendőbelim már komoly férfinak számított.
Amikor idekerült Szilba az iskolába, egy más kultúrából jött, más világból érkezett. Mi volt, aminek itt örült, s mi volt, ami igazából nem nagyon tetszett magának?
Igazából az itt élő embereknek a közvetlensége, a barátsága ami pozitívumként jelentkezett nálam az első alkalommal. Mert én előtte eljöttem ide, s megnézetem a lehetőségeket. Beszéltem az akkori igazgatóval is, a Buza Gáspárral. Emlékszem rá… akkor éppen egy rendezvény volt az iskolában. Egy hosszú asztalon meg volt terítve – nem emlékszem pontosan, de valószínűleg éppen Pedagógus nap volt és ott voltak a kollégák. S látszott rajtuk, hogy olyan szeretettel fogadtak, s olyan kellemes volt. Egy órát voltam itt és olyan jól elbeszélgettünk.
Igazgatóként is megtartotta ezt a szokást?
Most is jellemző miránk. Például most is Karácsony előtt – mint minden évben – meghívjuk a nyugdíjasokat, s akkor az iskola dolgozóival közösen leülünk egy asztalhoz. Szerényen természetesen. Elbeszélgetünk, emlékezünk, s így hagyjuk ezt az évet magunk mögött.
Katika! Amikor maga idekerült, gondolta, hogy igazgatónő lesz? Voltak ilyen ambíciói?
Megmondom őszintén, hogy én igazából nem gondoltam. Lehet, hogy az álmaimban nagyon mélyen megfordult, de úgy igazából nem gondoltam, mert utána én átkerültem egy másik területre. 1976 augusztusába jöttem ide, s akkor kezdték megszerezni azt az osztályt, ahova gyenge képességű gyerekeket akartak elhelyezni, s én elvállaltam. Akkor még úgy mondtuk, hogy a kisegítő tanulók oktatásába indultam. Én igazából szerettem ezeket a gyerekeket. Őrültem, hogyha segíthettem rajtuk. Teljesen másként kellett hozzájuk nyúlni, mint egy hasonló „ép társához”. S én ott nagyon bedolgoztam magam. Országos kísérletben is részt vettem. A mai integrációs oktatásnak az alapjait az országban minimálisan néhány fővel próbálták ki. Engem is fölkért a Győr – Sopron megyei Rehabilitációs ügyosztálynak a vezetője, meg az iskolaigazgatónak is kellett a beleegyezése. A mi igazgatónk mindenben támogatott. S akkor megegyeztünk, hogy megpróbáljuk itt Szilban, hogy milyen lehetőség rejlik benne.
Ez egy országos kísérlet volt. Megismerték, nevet szerzett… Nem vágyott el innen?
Igazából nem vágyódtam el innen. A család és az iskola miatt sem. Meg azt kell mondanom, hogy falun éltem, nem városban. Szívesen elmegyek városba. Egy hétre, két hétre, de – megmondom őszintén – hogy állandóan nem szeretnék ott élni.
Mi az, ami először itt Szilban „megragadt” magában? Van – e olyan dal, vagy tánc, vagy játék, amit itt tanult meg, amit nem a Körösöktől hozott?
Például a néptánc, a „szili kút, szanyi kút”… Én ugyan nem táncoltam, de eljártam az itteni rendezvényekre, s láttam a táncosokat. Kezdtem megismerni Szilben a kulturális életet, s kerestem, az alkalmakat, hová lehet menni szórakozni, hol van valamilyen számomra tetsző rendezvény. Az akkori szereplők közül a Schwarz Liviára emlékszem, meg Pécz Gabriella angolos kolléganő férjére.
Amikor idejött, gondolom megtapasztalta, hogy ezen a tájékon másképpen főznek, mint otthon. Milyen konyhát vezet Rábaközit, vagy Körös-mentit?
Természetesen a kettő ötvözetéből van egy harmadik – féle étrend. Olyan nagy különbség nincs a két táj étkezési szokásai között. A Körösök mellett nagyon fontos étel a halászlé, amit nagyon ízletesen készítenek el, meg a birkapörkölt volt jellegzetesség a mi tájunkon. Például lakodalom birkapörkölt nélkül nem múlt el. A férjem is nagyon szereti. Van olyan étel, amit itt ismertem meg. Például a sterc… amit a férjem mutatott meg, hogyan kell főzni: hogy forró zsírba bele kell tenni a megfőtt burgonyát, lisztet s lehet többféleképen ízesíteni. Azóta része az étrendünknek.
Apropó lakodalom… Nagy lakodalmuk volt? Volt lánykérés is?
Nekünk csak egy egyszerű esküvőnk volt. De természetesen lánykérés az volt, a férjem megadta a módját. Aztán három gyerekünk született. Az elsővel, én a másik kettővel a férjem maradt otthon.
Ha jól értem, az első gyermek után elindult a maga közéleti karrierje. Mi volt az első jel, ami erre mutatott?
Úgy gondolom, és az az igazság, hogy én sodródtam az eseményekkel. Egyre több és egyre nehezebb feladatot bíztak rám. Az első nagy feladat az volt, hogy Zsebházán polgármester lettem. Aztán adódott a lehetőség, hogy igazgató váltás lesz a szili iskolában. S úgy gondoltam, hogy a szakma az hozzám közelebb áll. Kisebb közösség, ugyanakkor nagyobb felelősség. Több a tapasztalatom, kiszámíthatóbb a közeg is.
Beszéljünk az ünnepekről: az itteni búcsú más volt mint a szülőföldje búcsúja?
Igen, mert felénk nem is volt búcsú. Így ez teljesen új dolog volt számomra. Reformátusok voltunk, nálunk nem rendeztek ilyet. Nagyon vártam, mert az emberektől hallottam, hogy az milyen jó, meg mennyi minden van ott. Lehet szórakozni, táncolni. Egyre jobban vártam ezt a számomra ismeretlen dolgot. A zsebeházi szomszédok is mondták, gyere el velünk, nehogy otthon maradj. Így jöttünk át együtt. Nem is csalódtam a várakozásomban, mert az elő búcsún nagyon jól éreztem magam. Akkor még lány voltam, s jól megtáncoltattak a legények.
Karéjt is akkor láttam először mikor idejöttem, 77 – 78 –ban. Nekem imponált, tetszett.
Milyen volt Szil, amikor idekerült? Milyen volt az iskola? Más, mint aminek tanulta. Mások voltak az itteni gyerekek, mint az alföldiek? Kikre emlékszik szívesen?
Akkor még a pap-lakkal szemben volt az iskola, az alsó tagozat. Az iskola vezetői hagytak érvényesülni a tanításban. Az volt a cél, hogy minél színvonalasabb legyen az oktatás, minél jobb legyen az iskola. Fiatalok voltunk, nagy lendülettel mi a maximálisat próbáltuk nyújtani. Itt is voltak mindenféle gyerekek, ott is. A lényeg az volt, hogy szerettem őket. Főleg azért, mert én a kisegítősöket tanítottam. Náluk nem a főiskola volt a cél, hanem, hogy munkával tudják megállni az életben a helyüket. Legyen belőlük egy jó szakmunkás, például a TSZ-ben. Hálás feladat volt olyan gyerekekkel sikert elérni, akikhez mások nem fűztek reményt. Szívesen emlékszem például Jakab Krisztiánra, Horváth Sándorra, Horváth Istvánra.
Vannak – e olyan pedagógusai az iskolának, akik itteni diákból váltak oktatóvá?
Hogyne lennének, nem is egy: Az „alsósok” közül Szalayné Szabó Erika, Szalai Zoltánné, Szemerédi Gyöngyvér, Domonkos Gábor, Bognárné Kovács Kati.
Harminckettedik éve van már Szilben. Mi az, ami a legszembetűnőbb változás a faluban. Miben változott közben előnyére a település? Mi az, ami hiányzik, ami jó lett volna, ha megmarad?
Csak körbe kell nézni a településen. Ha valaki bejön a faluba, már akkor észreveszi a nagy változást, mennyi minden történt a falu szépítésében, rendbetételében. Nézze meg a faluközpontot, egészen városi jellegű lett. Megváltoztak itt is az emberek. Az idősebbek maradtak a régiek. Hanem a fiatalabbakat megfogta ez a nagy változás, ami sokszor nemcsak előnyükre, hanem hátrányukra is van. A rohanó élet, nem tudnak foglakozni annyit a gyerekekkel, a családdal, amit én magam is nagyon hiányolok.
Ezek szerint a szülők nem igazán partnerei az iskolának?
Az iskolának partnerei, mert mikor hívjuk őket bármilyen rendezvényre, vagy segíteni, akkor mindig van egy aktív mag akikre bármikor lehet számítani. S meg is csinálják, amit elvállalnak. Igaz lehetne nagyobb létszámú is, de ez is elég. Hanem ott van a gond, hogy a legtöbb szülő otthon nem ül le a gyerekkel, sokat kellene beszélgetni, megbeszélni a mindennapi problémáikat, ápolni a kis lelküket. Vagy akár – ha kisebb még – megfogni a kezét és mesélni neki.
Ön szerint milyen a szili iskola, elégedett –e vele? Megállják a helyüket a gyerekek a továbbtanulásba?
Én úgy gondolom, hogy az eredményeket azt mindig fokozni kell. Nem lehetünk elégedettek, mindig magasabbra kell tenni a lécet, mindig valami újat kell behozni. Attól függetlenül, hogy ezt mondom a gyerekek megállják a versenyeken és a középiskolába a helyüket.
Mi az, amit Ön vezetett be az iskolába, ami az Ön igazgatása előtt nem volt?
Például az angol nyelvoktatás, ezen kívül 2003 óta működtetjük, az alapfokú néptánc – oktatást, a helyi – hetvenöt éve alakult – Néptánc együttes utánpótlásának biztosítására. Előtte csak szakköri keretben folyt az oktatás. Azt is el kell mondani, hogy az elmúlt évtől kiválóra minősített alapfokú oktatási intézmény vagyunk. Kapcsolatunk van a Felvidéken lévő Jóka iskolájával, valamint fiatal néptáncosokkal Lengyelországból.
Ha visszatérnénk ide úgy ötven – hatvan év múlva: lenne-e még Szil és lenne –e még iskola?
Hát ez nehéz kérdés ebben a mai, globalizációs világba. Arra, hogy ötven – hatvan év múlva itt lesz-e iskola erre megmondom őszintén nem tudok válaszolni. Arra vágyom, hogy legyen. Most csináltunk egy statisztikát, ami szerint még nyolc évig biztatóak a jelek. A tantestület is fokozatosan megértette, hogy szabad iskolaválasztás van. S ha Szílba akarnak továbbra is tanítani, akkor olyan feladatokat is el kell végezniük, amit eddig nem csináltak.
Szil…, az pedig akkor is biztosan lesz.
Igazgató asszony, ha nagyon sok pénzt kapna Szil és az iskola, akkor azt mire költené?
Először is ennek az objektumnak a környékére költenék. Az épületekre, meg parkosítanék. Kialakíthatnánk egy szabadidő eltöltésére szolgáló intézményrészt. Esetleg épülhetne egy uszoda a gyerekeknek. Az iskolában szinte száz százalékos a szakos ellátás, mégis pénzt költenék a pedagógusok minél magasabb szintű továbbképzésére. Azért kell a szép és jó iskola, hogy a gyerekek itt maradjanak/visszajöjjenek felnőttként Szilba. Ehhez persze munkahely is kellene a faluba.
Befejezésként: sohasem érezte, hogy gondja lett volna azért, mert nem Szílban született, nem szili?
Ezt sohasem éreztem. Szil egy befogadó falu, nagyon szeretek itt, s úgy gondolom engem, itt elfogadtak. S talán szeretnek is az itteniek.
Szil – a bennünk élő történelem
Sikeres „Faluműhelyeket” rendeztünk az elmúlt évben. Megkezdődött a település múltjának, jelenének s jövőjének leltárba vétele. Sok mindent megtudtunk az ósiaktól, a föseiektől, a vállalkozóktól, a nyugdíjasoktól és természetesen a fiataloktól.
Arra is rájöttünk, hogy két – három órás beszélgetéseken nem hangozhat el minden, ami fontos, ami megörökítést kíván. Úgy gondoltuk, hogy az itt élők közül interjúkat készítünk mindazokkal, akikben még benne él a régi, s azokkal akikben a még régebbi Szil, egyszóval bennük él a történelem. Hála Istennek, ehhez a nemes feladathoz társakat is találtunk. Beszélgető partnereket, akik néha mosolyogva, néha az emlékek okán álmodozva, néha bizony könnyes szemmel idézik fel mindazt, ami emlékeikben megmaradt. Mondják el, hogy milyennek látnák szívesen – a jövőben – szeretett falujukat.
Felvett beszélgetések írásos változatából most kettőt olvashat el a honlapon az, aki kíváncsi falubelijének visszaemlékezésére. Az elmondott gondolatok lehet, hogy néha pontatlanok, lehet, hogy hiányoznak belőle fontos dolgok, de akkor, ott, úgy idézte fel az emlékezet.
Az interjúk készítésekor arra kértük partnereinket, hogy minél több itt élt-, s élő ember neve hangozzon el, aki valamit tett, vagy valami jó (esetleg rossz) köze volt a faluhoz. Gondosan ügyeltünk arra, ne csak tényeket, de szavakat, kifejezéseket (Szilba, Ósó, főseiek, épűtek) is megőrizzünk az emlékezet számára.
A beszélgetések folytatódnak. A lehetőség minden szilinek adott! Várjuk azok jelentkezését, akik hozzá szeretnének tenni ehhez a múlt – idézéshez a kialakuló EMLÉKTÁRHOZ!
Szil, 2009. február
Csobod Tibor
közösségfejlesztő,
aki, a beszélgetéseket lejegyzi.