“Azt a napot, amelyen felszentelték valamely templomot, esztendőként megülték nagy vígassággal, vendégséggel és sokadalmazásokkal mivelhogy sokan gyűlnek egybe az emberek, a kereskedők mindjárt ott szoktak termeni a magok áruikkal. Népünnepély volt a falu életében a búcsú, mely a település apraját-nagyját megmozgatta, az idegenbe szakadt rokonok hazalátogatásának alkalma. A búcsúnak megvan a pontos ideje, ezért mindenki tudta, mikor kell jönni. A távolabb élőkhöz nem mentek el meghívni, a közelebb lakókat – általában szorosabb volt a kapcsolat – a búcsú előtt pár héttel hívták meg. A búcsút a templom védőszentjének az ünnepén tartják, ez a nap néha egybeesik a templom felszentelésének évfordulójával. A szili templom búcsúja az Úrnapjához kapcsolódik, ugyanis a templom az Utolsó vacsora és az Utolsó vacsorán bemutatott Oltáriszentség tiszteletére van felszentelve. A templom főoltára Jézust ábrázolja kezében az Oltáriszentséggel. Az Úrnapja a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökre eső parancsolt ünnep. Bálint Sándor írja: “Az egyház a nagyheti gyász miatt nem ünnepelhette méltóképpen az Utolsóvacsora misztériumát, az Oltáriszentség szerzését. Bár a csütörtök ősidőktől fogva egészen napjainkig az Oltáriszentség emlékezésére rendelt nap, mégis sokáig hiányzott a Kenyér és a Bor kiváltságos ünnepe. Kialakulását a Kalendáriu­mi megfontolások mellett az Oltáriszentség sajátos középkori kultusza illeti. Ugyanis a szentostya megszentelő erejéhez, gonosz és ártalmas dolgokat elűző hatalmához már a kora középkorban számos jámbor képzet és szokás, olykor babona fűződött, amelyeket az Egyház is részben helyeselt, részben tűrni volt kénytelen. Az ünnep megkedveltetésére közvetlenül sokat tett a 13. században Szent Julianna, lüttichi apáca, aki egy látomásában a teliholdat látta, amelyből azonban egy darabka hiányzott. Mennyi sugallat révén megtudta, hogy a hold az egyházi évet jelképezi, hiánya pedig az Oltáriszentség ünnepe. Julianna látomása többek között Pantaleon lüttichi papot is megindította. Jakab később IV. Orbán Jakab néven pápa lett. Éppen Orvielóban nyarait, amikor hírül vitték, hogy a közeli Básena városába az ostya a pap kezében átváltozás alatt vérezni kezdett. Orbánt a csoda most már arra bírta, hogy Úrnapjának megünneplését az egész egyházban elrendelje, Aquinói szt. Tamást  pedig megbízta miséjének és zsolozsmájának összeállításával.,, A búcsú az egész egyházközségnek nagy ünnepe volt, komoly előkészületet igényelt. Az előkészületi munkálatokban mindenkinek megvolt a feladata. Az asszonyok, lányok elsősorban az ételekről gondoskodtak. Az ünnep elképzelhetetlen volt perec nélkül, ezért már hetekkel előtte elkezdték sütni. A faluban volt néhány asszony, akik jobban értették a készítés fortélyait ezért ezeket az asszonyokat hívták el a házakhoz perecet sütni.

    A rábaközi perec receptje: 30 tojássárgáját kikeverünk 6 kanál cukorral, egy szarvassóval, egy csomag szaharinnal és két darab vaníliás cukorral. A lisztet elkeverjük 30 köröm nagyságú zsírral. A fehérjét ki kell verni habbá. Mikor jó habos beletesszük a sárgájába, lassan összekeverve szórjuk a zsíros lisztet (3-4 kg). Locsoljuk meg 3 cl rummal. A tészta ne legyen kemény. Utána fél óráig verjük a fejsze hátával, mikor ütjük mindig egyfele hajtjuk. Végül kis pereceket vag­dosunk és forró vízben kifőzzük. Másnap sütjük.

A férfiak, legények is részt vettek ebben a munkában, mert a meggyúrt tésztát fejsze hátával kellett ütni, még hólyagos nem lett. Ritmusra verték, néha tréfás szöveget mondva:

„Pe-rec-kö-ze-pin-a-luk”

    Az ünnepi ételhez tartozott még a tyúkhúsleves, paprikáshús, kalinkó (fonott kalács), kugli kuglof-kör alakú formában sült) és a rétes.

A lányok számukra talán fontosabb feladatnak érezték a búcsúi ruha varrását. Általában kettőt, a gazdagabb lányok három ruhát is kaptak. Ezek közül az egyiket csak a templomba vehették fel, búcsú első illetve második napján pedig egy másik öltözet ruhát. Nem beszélhetünk “jellegzetes” nép viseletről a faluban, a visszaemlékezések szerint fehér blúzhoz különböző színű szoknyát viseltek, az ünnepeken bársonyból, selyemből és ehhez vállkendőt hordtak.

    A búcsú idejére a legények alkalmi társulásokat, úgynevezett “céheket” hoztak létre. A “céhekbe” azok a legények tartoztak, akik már előzőleg részesültek a legényavatás szertartá­sában, tehát az idősebb legények maguk közé vették, felavatták, “megkeresztelték” Pesovár Ernőné gyűjtése alapján: egészcés legénynek hívták az idősebb, félcésnek a18 év alatti legényeket. A falunak hat kocsmája volt. Minden kocsmának megvoltak a hozzátartozó legényei. “egy ósóilegény nem ment a főső kocsmába mulatozni”. A kocsmáros feladatának érezte a legények maga köré gyűjtését, hiszen így számíthatott bevételre. (Bort fizetett nekik)

    Az előkészületek fontos része volt a verbunkos tánc, a karéj megtanulása. “A körverbunk a hadfogás, a hadkiegészítés a verbuválás keretéül szolgált. (lásd. német werbung szó jelentése fogadás, szerzés, édesgetés, csábítás.) Korai formája spontán táncos mulatozás, majd fokozatosan alakul ki a bokázó-sarkantyúpengetés, taps, csapásolás, figurázás. A Kisalföld a magyar népterület azon része, ahol a csoportos egyöntetű körverbunk a legmélyebben gyökerezik a hagyományban, vagyis több nemzedék óta széles körben, több változatban és szerepkörben alkalmazták. A körverbunk helyi divatja két történelmi-társadalmi körülménnyel magyarázható:

• a sűrűn lakott nyugati határvidéket érintette a legmélyebben a verbuválással történő hadkiegészítés
• a kötött, kollektív táncforma elsősorban kisalföldi a parasztság jól megszervezett közösségi legényéletének fiatalság un. céhekbe tömörülésének köszönhető

    A kelet-rábaközi körverbunk legegyszerűbb típusa a szili karéj. Olyan táncforma, melyben még a rögtönzött egyéni szabályozott egyöntetű táncalkotás ötvöződik.

    Búcsú előtt szombaton kimentek legények az erdőre zöld ágért. Ebből a kocsma udvarán elkészítették a “színt”, a sátort, amelyben másnap a mulatság zajlott. Ekkor hozták haza az erdőből a királyfát, (királyfa, césfa) amelyet kocsma udvarán állítottak fel. A királyfa három fából tevődött össze, a tetejére színes szalagokat kötöttek, valamint bort akasztottak rá üvegekben. Ezt a fát tekintették a búcsú jelképének.

    Hogy miért királyfának nevezték, magyarázatot azt erre a kaptam, hogy ezzel tisztelték meg az ország királyát. (A búcsú keletkezése egyház, valláshoz, elsősorban az a templomhoz kapcsolódik, az egyházi szertartás után veszi kezdetét a szórakozás, de nem feledkeznek meg nemzet, a haza iránti érzelmekről sem. A királyfa itt a király, ezáltal egy ország összetartozó közösség jelképe (falu, egy céh). A fa az élet és halál jelképe, a fa az egész világ modellje, háromosztatú; alvilág-föld-égbolt (a királyfa is 3 részből áll) a világ fenntartója, tartópillére. A királyfánál a kisebb gyermekek versenyt rendeztek, ki tud felmászni rá és levenni a bort. A búcsú előtti hetekben a legények összeszedték a céhpénzt, amiből a bort vásárolták és cigányokat fogadtak.

    Ahogy a fentiekben említettük a templom az Oltáriszentség tiszteletére van felszentelve. Búcsúja Úrnapján van, ami a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökre eső parancsolt ünnep. Tehát az úrnapi szertartás csütörtökön zajlott le. “Németországban a XII-XIV. században keletkezett az a naptári szimbólikájú szokás, hogy az e napon tartott körmenet útvonalán egyenlő közökben 4 oltárt állítottak. Mivel az Oltáriszentség az “Igazság Napjának”, Krisztusnak a teste, az útvonal a nappályát jelképezte, a 4 oltár a nappálya és az év 4 fordulópontját.” A falu főutcáján négy helyen állítottak fel sátort, négy ház előtt. Az itt lakó hitbuzgó emberek általában a falusi társadalom gazdagabb rétegéhez, (középparaszt) tartoztak. A kis sátort zöld ágból fonták, virággal díszítették, belsejét fehér csipkés terítővel borították. A sátorba lévő kis asztalra Mária vagy Jézus szobrot, valamint két gyertyatartót tettek. Mikor ideért a menet, a pap kezében az Oltáriszentséggel belépett a sátorba, felolvasta az idevonatkozó evangéliumot és áldást adott. A menetnek szigorú rendje volt: elől vitték a zászlókat (templomzászló, lányok zászlója, Rózsafűzér Társulat zászlója, régebben a céhek saját zászlójukat), majd a gyerekek, férfiak, az egyházközség képviselőtestülete, az elsőáldozó lányok, akik az előző napokban összegyűjtött virágszirmot hintették, a ministránsok, a pap az umbellát alatt, majd az asszonyok és lányok.

    Az embert körülvevő tárgyak, dolgok már a pogány népek­nél is mágikus színezetet kaptak (fétestárgyak, totem, tabu) a katolikus gyakorlatban ezek szentelményekké válnak, amelyeknek “különleges foganatosságuk úgynevezett paraliturgikus erejük van.” „Az a virág, zöld ág, amellyel Úrnapján, az Oltáriszentség ünnepén a hívek közössége a            sátrakat díszíti, szintén paraliturgikus, elnépiesedett szentelménynek számít. Szeged-Alsóvárosban a halott feje alá a koporsóba teszik, a Tápaiak az istálló horogfájára akasztották, Földeákon a háztető alá tűzik, hogy a villám ne csapjon be. Vásárosmiskén (vasi falu) a körmenet után kiviszik a család tagok sírjára, akinek még nincs halottja Krisztus temetői keresztjére teszi. Betegség ellen, orvoslásra is használják pl. a gyerek fürdővizébe teszik. A nyavalyatörést Csornán úrnapi virággal, tehát Jézus szimbólumával ütögették hogy magához térjen. Szilban a körmenet után hazafelé régen, menet az úrnapi sátor zöld ágából törtek egy darabot, és ez a lakásbeli szentképre került, előbb azonban az asszony szentelt vízzel felhintette a szobát.

    Vasárnap délelőtt, a tulajdonképpeni búcsú napján, szinte az egész falu misére ment, (ma az Úrnapi szertartást is ekkor tartják) reggel hétkor az asszonyok miséje volt pedig a nagymise. Délelőtt ill. ebéd alatt ún. rétesszedő muzsikos cigányok járták a házakat, e1húzták a gazda nótáját, ezért várták a fizetséget (ételt, pénzt). Az ünnepi ebéd után a legények a kocsmáik udvarán gyülekeztek, ahol még egyszer e1próbá1ták a karéjt a cigányokkal, majd elindultak a templomba a 1itániára.

A vise1etük a következő volt: bőgatya (nyári viselet), fehéring, sötétkék mellény (lajbi), kalap mellette árvalányhaj vagy rozmaring. Pesovár Ernőné gyűjtése szerint a “cés1eány” varrta fel a ka1apra a rozmaringot. A litánia végeztével kivonult mindenki a templom elé, ahol a pap engedélyt adott a búcsúi mulatság megkezdésére, átadva a legényeknek egy demizson bort. Ezzel a gesztussal, mintegy befejezettnek tekintette a vallási ünnepet, áhítatot és engedélyezte a szórakozást, vidámságot. A bor átnyújtása jelképe a mulatság megkezdésének.

A céhscsoportok a megszabott helyükön egymás melletti körökben helyezkedtek el, a zenészek mögöttük álltak. A külső nagy karéjban a “céhslegények”, belül az első legények, a kör közepén a regruták táncoltak hosszú színes szalagos kalapban. (regruta: olyan legény, akinek megtörtént a besorozása és a behívót várja) A múlt század végén illetve a század elején a lányok álltak a kör közepén, de ez megváltozott és a lányok kívülre kerültek, ott várták a táncba hívást. Minden körnek megvolt a táncvezetője a fő “céhslegény”, aki jelt adott a kezdésre, a csattanásokra s a karéj befejezésére. Az egymás melletti körök nem mindig egyidejűleg kezdték és fejezték be a táncot, hanem kánonszerűen eltolódva játszottak. A legények intettek a lányoknak, így hívták táncba őket. A csárdást követően a legénybandák a kocsmára indultak vissza a menetiránynak háttal, dusozva haladtak. A lányok kísérték őket. Útközben 3-4 helyen megálltak (paplak, jegyző, orvos) “elverték a karéjt”. Közben hangosan kiabálták a lányok:

“Házasodj meg ha meg akarsz, végy el engem ha el akarsz, Mert ha engem elszalasztasz, ilyen rózsát nem szakíthatsz.”

 “Özvegyember házasodna, de nem akad egy bolondra, mert az özvegy olyan rózsa, csak egyszer nyílik egy hónapba.”

A kocsmához érve a szín alatt még egyszer eltáncolták a karéjt, majd elénekelték a Himnuszt így kezdődött meg a búcsúi mulatság. Az árusok ki rakodva , vattacukrot, mézeskalácsot, szentképeket, szobrokat árultak; a ringlispílre amit az 50-es évek előtt a fiúk hajtottak mindenki szívesen visszaemlékezik.

Este hat-hét óra körül a zenekar vacsoraidőt tartott. Ilyenkor a lányok meghívták a legényeket vacsorára. “Búcsú este fogott minden céhslegény egy hangarít és vitte a césleányhoz a cigányt és ott vacsorázott.” (Pesovár Ernőné gyűjtéséből).

Este a búcsúba a szín alatt a férfiak ültek, énekeltek, az asszonyok a tánctér mellett padokon ültek, így figyelve arra, hogy leányok ill. más leányok kivel táncolnak. (Nemtetszésük kifejezésre juttatása céljából különböző jeleket használtak: fejcsóválás, kacsintgatás, kézzel fenyegetés).

Hajnalban a legények hazakísérték kedvesüket majd visszamentek a kocsmába. Reggel 5-6 óra körül indultak el a cigányokkal együtt perecet szedni. Énekelve mentek végig úton, vittek egy hosszú botot, nyársat és arra fűzték fel az a perecet. Ha olyan házhoz értek, ahol olyan lány lakott akit előző este megtáncoltattak bementek és énekelték: “Jó reggelt kívánunk megjöttek a perecszedő betyárok…„ Ezután a gazda megkínálta őket borral, pálinkával, a lányoktól kaptak 2-3 perecet, amit felfűztek a nyársra. Ahol több lány volt, meg is táncoltatták őket. Perecszedés után visszamentek a kocsmába és innen vonultak a templom elé, hogy mise után ismét eltáncolják a karéjt. A kör közepére a nyársa fűzött pe­receket helyezték. A perecek egy részét elosztogatták, cigányoknak adták, megették illetve a kocsmáros vette meg. Ebéd után folytatódott a búcsúi mulatozás. Éjfélkor ismét eltáncolták a karéjt, a búcsút a Rákóczi-induló zárta.

A következő vasárnap tartották a kisbúcsút. A kocsmáros megvette a sátor zöld ágát, ebből a pénzből mulatoztak a legények. Másnap a királyfát is ledöntötték.

    Mindez amit a fentiekben említettünk az 1950-es évekig történt így, ma a Hagyományőrző Néptánccsoport tagjai elevenítik fel a múltbéli eseményeket. (karéjtáncolás, királyfa állítás, perecszedés).

Készítette: Bokányiné Boda Gyöngyi